Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Balla Kálmán: A teljesség költői üzenete (verselemzés)

többet akar mondani — annál kevesebbet bír; minél bölcsebb, mert öregebb — annál gyengébb is, mert öregebb.

Kétségbe vonják egymás jellegét a mondatfajták Is. Alapjában kijelentő mondat a vers, ám a 2., valamint a 7—8. strófákban kérdéseket is tartalmaz, amelyek viszont quasi-kérdéseknek bizonyulnak (a 2. versszakban kijelentő főmondatnak rendelődnek alá, s „oly mindegy volt neki!” követi őket; a többi, „mit számít?" — típusú kérdés pedig egyértelműen állító — bár állításai nem végérvényesek). Ugyanezt figyelhetjük meg az állító-tagadó mondatpárokon, nem is beszélve a már tárgyalt verseimről, amely csak quasi-cím, hiszen az első sorból emelték ki.

A távolítás legfőbb eszköze maga a terjedelmes hasonlat, amely szinte eltűnik önmaga bővítményeiben (az alapmondattal együtt csak hasonlító mellékmondat 7 van a szövegben!). A hírnökre vonatkozik, a bővítmények viszont a külvilágra (természetre és társadalomra) — s ez utóbbiak elfedik, elborítják az alapvonatkozást, bár logikailag annak (a hasonlatnak] keretén belül léteznek. A hírnökre vonatkozó hasonlat úgy olvad bele a viszonyok sokaságába, mint maga a hírnök a természet körforgásába, gazdagságába s az elmúlásba.

így teljesül, amit a hírnök létének állandó kétségbevonása ígér: az évszakok köre bezárul (az első strófa nyarától az utolsó sor tavaszáig), majd újrapereg: ennek változ- hatatlansága az igazi bezártság. A hírnök, akit az ősz Indított útjára és ki az őszt hirdette, azzal együtt tűnik el. A vers időszerkezete is erre utal: a hírnök a jelen idővel együtt tűnik föl és el, közben múlt időben és harmadik személyben szerepel, utána [az utolsó versszakban) jövő időben — eltűnése után is beszél. Ez utóbbi paradoxon a vers egyik kulcsa: pontosabban az, hogy a hírnök, eltűnése ellenére, végig jelen van. Egyrészt róla szól az alaphasonlat, másrészt az első részben, a főmondatban emlékként (3. személyben), a következőkben énként, a vers végén pedig úgy van jelen, hogy tudatosítja, elgondolja saját jövendő nemlétét, távollétét. így valósul meg a fen-* tebb már jelzett ellentét, amelynek mindkét oldala igaz, elválaszthatatlanul. A hírnök tudja, hogy az örök körforgásban el kell tűnnie, de ő az, aki ezt tudja, csak ő lehet az, aki ezt belátja, s aki önnön létén túlra tekinthet.

Ez a konklúzió másfelől is elérhető. A versnek nemcsak szimultán (ellentétezett) és, időben előrehaladó dinamikus struktúrája van, hanem logikai is (természetesen mindegyik struktúra logikus). Ennek kiemelkedő pontjai a rezignáltságot kifejező „oly mindegy volt neki”, „mit bánom” és „mit számít”. Ezek a kijelentések mindig közbe* vetésként szerepalnek, de módosítják, sőt ellentétbe fordítják a közlés folyamatát: a közbevetés után az nem ott folytatódik, ahol abbamaradt. így e mondatok valójában nem is közbevetések, hanem a vers erőteljes mozgatói azzal, hogy tagadják az őket megelőző részeket. A vers épülése hozza magával, hogy fokozatosan egymást is megtagadják: előbb az érdeklődést (a „találgatást”), aztán a hírhozás értelmét, s végül az egész társadalmi történést. „Csak az őszre néz, az őszt érzi” ezután is a hírnök: a különbség, hogy már nem kíván tudósítani róla: nem kiált, csak néz, érez és hall. A társadalom tagadása után csak a természet része maradhat, s az kíván lenni: a „balga emberi jaj”, az „őrült népek” helyett a „bölcs növények és jámbor állatokhoz” hasonló. Am az emberi észnek a természeti lét nem hozhat megnyugvást, hiszen föl kell ismernie, hogy annak körforgásában lehetetlen a maradandóság. Ezzel a ritmussal összevetve az ember (társadalmi) lehetőségei még jelentéktelenebbeknek látszanak: a három tagadó, rezignált mondatnak egyenes következménye a negyedik — „mily kicsi minden emberi történés”. E mondat kiemelt szerepét jelzi, hogy a vers összes tagmondata közül a legfüggetlenebb, nyelvtanilag a legkevésbé kapcsolható a többihez. Sőt, a vers. időszerkezete alól, időbeliségéből is kivonja magát: érvényessége időtlen. A Zarathust- ra-párhuzamot, a prófétaságot éppen itt vonja kétségbe legerősebben a vers: a mondat magára a hírnökre is vonatkozik. A prófétálás helyett a befogadást, a kényszerítés, győzködés helyett a nyitottságot választja. Amit viszont előbb elmondottunk a vers. lezárásáról, mutatja, hogy a hírnök mégis bizonyít, ha nem is szavakkal — életével, azzal, hogy tudatos, gondolkodó és jövőbe látó lény, akkor is, ha senkinek sem beszélhet (a „mit számít” és társmondatai kettős értelműek: nemcsak önmaga tagadja meg, amit mondott, hanem a társadalom is!), sőt akkor is, ha el sem éri a jövőt. Ezért végtelenül sokértelmű a befejező sor, az „új tavasz”: bizakodást is jelent, de lemondást