Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Balla Kálmán: A teljesség költői üzenete (verselemzés)
is (nélkülünk zajló, beavatkozásunk lehetősége nélküli történést), és egy más szinten megint öntudatot: a hírnök gondolja el, tud arról — ami nem lesz az övé. Nem véletlen, hogy a költemény egyetlen igazi szimbóluma (bár jelképes értelmet sok mindennek tulajdoníthatunk) ebben a képileg összefoglaló szakaszban található: a fehér tigris, amely egyúttal metafora, allegória és hasonlat is. Már az eddig tárgyalt motívumok, rétegek is jelezték, miként bánik Babits a hagyománnyal, miként alakítja. Ez a költeménye verstani szempontból meglepő képet mutat: a 3—4. és a 9—10. versszakok kivételével eltorzított, néha felismerhetetlenné deformált hexameterekből, azaz így már csak daktilusi jellegű sorokból áll. Ogy hatnak ezek a sorok, mintha a magyar nyelv alkalmatlanná vált volna az időmértékes verselésre: csak akkor lehetne szabályos hexameter belőlük, ha nem vennénk figyelembe, illetve tetszés szerint határoznánk meg a szótagok hosszúságát — ami persze erőszakot tenne a beszéden. A beszédritmus itt kizárja a mértékritmust és fordítva. Babits a hagyományból építkezik, de — hűen versének rendező elvéhez — meg is tagadja azt, az ügyetlenséget ügyességen túlivá, jelentéshordozó újítássá változtatja. A verselés ugyanis további szerkezeti megoszlást ad: az a négy strófa, amelyekben tisztább a mérték, nem zsúfolt belső ellentétekkel, feszültségekkel oly mértékben, mint a többi. Előbb az emberiségről mond homéroszi ítéletet a költő, majd a természet ritmusát dicséri s fest róla parnasszista allegóriát. E szakaszok értelme csak nagyobb összefüggésekbe helyezve kezd — akár a vers minden egyes eleme — villódzani, feleselni önmagával. Az elmondottak után már csak röviden összegezzük a vers alapmondatformájának és formai-stilisztikai alapelvének, a hasonlatnak a funkcióját. Az azonosulásnak, pontosabban az életnek, a valóságnak az ellentétét képezi — ugyanakkor hozzá is kapcsol, mivel rá utal, rá hasonlít. Távolít és egyúttal beépít, végleg bekapcsolja az élet körforgásába azt, aki saját életéből, világából kifelé tart. A föloldott tragikum valósul meg így, amely a vers egyéb formai eszközeivel és elveivel, főleg az alaphasonlat terjedel- mességével, az aprólékos kidolgozottsággal és kiegyensúlyozottsággal, a rájátszással -és a távolítással, valamint az iróniával nyugalmat és egyfajta derűt sugárzó elégikus hangnemet teremt (ezt Németh G. Béla egy másik Babits-versről szólva mutatta ki). Itt kell említenünk — az antik metrum mellett — a vers hosszú, 14—16 szótagos sorait is. Az elégikus derű egy további forrása tartalmi-logikai jellegű. Babits hírnöke eltűnik, miután jelentéktelennek ismerte föl világát (a társadalmat] és sorsát: ez a megoldás azonban nem végletes, mert a babitsi én tudatosulása a győzelem, a siker mozzanatát is tartalmazza: tudja a természet sorsát is, azét, ami őt hatalmában tartja. S mint a vers elején, (elemzésének] a végén is fölidéződik bennünk a marathoni hírnök, aki győzelmet kiáltva hal meg. A különös hírnök ugyan hanyatlást kiált, de mondatában összesűríti és megörökíti a kultúrát. (E ponton kapcsolódik a vers Babits Ezüstkorához, amellyel egyazon évben keletkezett.) Babitsnak ez a verse végtelenül gazdag; sok mindent nem részletezhettünk itt, a magatartásváltások és -síkok kérdését pl. véletlenül, ha érintettük. Néhány irodalomtörténeti tény a vers jelentőségéről: Babits ezt a művét olvasta föl a Kisfaludy Társaságban székfoglalójaként. Innen vette 1933-ban megjelent kötete címét; abban a kötetben jelent meg ez a verse is („versenyt az évekkel" — Versenyt az esztendőkkel!). József Attila — akinek ez kedvenc verse volt — innen vette híres Ars poeticájának zárósorát: „a szellem és a szerelem” (itt: 4. versszak). Babitsnak mindenképp egyik legjelentősebb műve ez, amely szélesebb körben mindmáig nem kapta meg az ilyen műveknek kijáró figyelmet.