Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Balla Kálmán: A teljesség költői üzenete (verselemzés)

a versen kívüli antikvitásra, XIX. századra stb. és annak ellentétpárját képezik, másfelől1 egymással is szemben állanak, de egybe is kapcsolódnak, a vers dikcióját egyetemesltver a homéroszi kortól a jelenig terjedő időt felidézve. A dikció, amelynek szintaktikai és poétikai síkját még tárgyalnunk kell, tehát egybefogja a szókincs rétegeit — egysége- ugyanakkor meg is bomlik, épp e rétegek által: elveszíti önmagával való azonosságát, mert az hasonlósággá redukálódott, ám éppen a hasonlóságban leli föl újra önmagát. Ez a vibráló folyamat szüntelenül újrajátszódik a vers minden szintjén, és a szókincs, valamint a dikció sem jellemezhető tömörebben ennél: az és mégsem az, ott van és- még sincs ott. Csakúgy, mint a szóképek és egyéb alakzatok. Ezeknek alapformája a hasonlat, de mivel a „tiszta” hasonlatok már a mondattan körébe tartoznak, érdemesebb most a többi szókép jellegét megvizsgálni. A metafora­kétféleképp is önmaga határait feszegeti: egyrészt állandóan átjátszik hasonlatba, ha teljes metafora, és tagjai távolra kerülnek egymástól („a tél puha lépteit hallom, jő- a fehér tigris”), másrészt mindig beépül egy-egy allegóriába (az 5. és a 10. strófáéba), sőt, mint az iménti példában, az allegória a metaforára épül (10. strófa). Az 5. versszak allegóriája metaforákból (és hasonlatokból) tevődik össze. Az utolsá sor metaforája (tavasz—dzsungel) kettős értelmű (kettős szerepe mellett): a tavaszi feléledést, kizöldellést jelenti, de ennek az új tavasznak, a jövőnek a fenyegető bizony­talanságát, vadon-jellegét is. A metaforák szerepét az emeli fontossá, hogy valójában a vers nyelvtani alapját képező hasonlatok is átjátszanak azonosításba, tehát metafo­rába: az azonosítás-távolítás mechanizmusa itt is dinamikusan működik. (De errői később.) A vers egyik alapalakzata a parallelizmus, amely tulajdonképpen már mondattani jelenség. Végigvonul a versen, a szószerkezetektől (s persze a szavaktól) a tagmonda­tokon át a nagyobb szerkezeti egységekig több fokozaton, önmaga létét hasonlat­jellegével állandóan kétségbevonva: a megismételt rész sosem valódi ismétlés, csak hasonlít az eredetire. Amikor pedig valódi ismétlésre találunk (pl. a hír négyszer fordul elő a 6. versszakban), igazsága, érvénye kérdőjeleztetik meg: kiderül, hogy' nem valódi a hír, a parallelizmus állítása. Ugyanez történik meg válfajával, a fokozással (climax} is: „napok állnak versenyt az évekkel, évek a századokkal” — de közvetlenül, ezután: „mit számít?” És ezzel már a mondattannál vagyunk. A vers egyetlen mondat (nem példátlanul Babitsnál), alapszerkezetére nézve aláren­delő összetett, hasonlító jelentéstartalmú állapothatározói mellékmondata az 1—6., főmondata a 7—10. strófa. A hasonlatok — és egyúttal különbségtevések — sora ezen. a szinten az egymondatossággal kezdődik: az egyetlen mondatot kiáltó hírnök őstípusa< a marathoni futó, az ő lihegését idézik a verskezdet áthajlásai, szabálytalan ritmusa — csakhogy ő újságot, nagy újságot mondott; nem magáról mondta és fordítva mondta- (a főmondat volt elöl); és ez a vers valójában mégsem csak egy mondat. Persze, a mi hírnökünkre vonatkozó „nem tud semmi újságot” mégis relatív értelmű kell hogy legyen, a vers egésze mégiscsak újság. Mint fentebb is láthattuk: semmi sem egy­értelmű tehát, mindennek az ellentéte is jelen van a versben, lét jogosultan. S meg­látjuk, a végső ellentétnek mindkét oldala igaz — egymástól elválaszthatatlanul. A másik figura, akire a különös hírmondó (különös, mert előzőleg kivonult azok közül, akiknek hírt visz, „elbútt, messze a hírektől”) „rájátszik”, mint említettük, Nietzsche Zarathustrája (6. strófa); csakhogy a vers minden zarathustrai vonást meg­kérdőjelez: a hír olyasmi, „amit mindenki tud” (ám erre ugyanúgy nem figyelnek föl, mint Zarathustra megdöbbentő újságaira a városlakók) — és a hírnök szerepe sem a prófétáé. Zarathustra készül feladatára — ez a „nagy hír kergeti le hegyéről”, ám ez a hír fölöslegesnek bizonyul (relatíve!). A vers végig kétségbevonja a hírmondó- létjogosultságát, bár őróla szól, a főmondat ugyanis így kezdődik: „úgy vagyok én is...” (Ez már a távolítás eszköze is, a távolságteremtésé hasonló és hasonlított között, akik valójában azonosak — ennek >az azonosságnak a vers az ellenkezőjét is bizo­nyítja.) A kétségbevonás eszköze a versen végigvonuló ellentétével együtt létezhet. A hírmondó nem tud újságot; ha kigyúlnak a fények, nem látja; találgatja, gondolkodik: azon, ami mindegy neki; találgatta — mégis elbútt a hírek elől; mindegy volt neki — mégis elbútt; lejön a hegyről, mint akit nagy hír kerget — mégsem bír újságot mondani; szíve feszül a szavaktól — mégsem bánja a híreket; s végeredményben: minéB

Next

/
Thumbnails
Contents