Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Balla Kálmán: A teljesség költői üzenete (verselemzés)

a továbbélő, csak lehetőségként, utalásképpen van jelen, megvalósulatlanul. Olyan lehetőség ez mégis, amelynek a jelenléte szükségszerű: ha a köznyelvi alak nem volna jelen az olvasó tudatában (tehát a versben is, utalásként), akkor az a leírt változatot sem ismerhetné föl eltérőként. Itt az értelmezés további fontos tényezőjét ragadhatjuk meg: a vers elemeihez mindig elválaszthatatlanul kapcsolódik ellentétük, legalább utalás formájában. Mint minden állítást a versben, a végső állítást, az elmúlás tényét is megkérdőjelezi s ezzel feloldja egy ellentétes lehetőség jelenléte. De térjünk rá agyelőre a szókincsre.

A vers szókészletén belül könnyen csoportokat különíthetünk el, ezek félreérthetetlenül egy-egy irodalmi stílus és egy-egy kor sajátosságait idézik fel. A város lámpái, az autó, a repülőgép, a berregés, a motor és a gépfegyver (az 1—2. strófa szavai gyakorlatilag mind) a konkrét helyzetet jellemzik: a költő közvetlen környezetének és a világnak az állapotát egyaránt. (Sőt „a rossz szomszéd a folyón túl” — csakúgy, mint az egyik lényeges motívum, a hegy — a megírás helyét, az esztergomi Előhegyet is elárulja; emellett persze általánosabb ítélet is a barátságtalan világról.) A következő két strófa a jelenkor poláris ellentétét, a történelmi és irodalmi Európa kezdeteit jelentő homéroszi időket érzékelteti szóhasználatával: balga az emberi faj, kiviruljon a föld, konok isteneket vakítva lobogjon az égig (áldozatként!). A szóalakok feltűnően régiesítettek itt [százak, cívakodás, újra, néki), de a szókincs is az [balga, jussa), ráadásul a versforma is szabályos hexameterré erősödik. A világról mondott ítélet azonban változatlan.

Az 5. strófa egyértelműen a múlt századi, századvégi költészetre utal (korbácsos korhely, kegyetlen, kéjes mosoly, sápadnak, öngyilkos szeretői, beteg táncoslány stb.). A következő versszakban megidézett figura, Nietzsche Zarathustrája is múlt századi jelenség (róla külön kell szólnunk). A két strófa azonban legalább ugyanekkora erővel eleveníti meg az őszt is (a 6. strófa nyíltan, a megelőző pedig századvégi ízű metaforákkal, hasonlatokkal teremti meg az ősz allegorikus képét).

A múlt századnak és az ősznek effajta azonosítása (ami a hanyatló jelennek és az élet végét jelentő télnek az azonosítását sugallja, vetíti előre), másrészt meg a múlt századi próféta alakja együttesen vezetnek át a jelenkori próféta legszemélyesebb monológját (a vers idáig is az ő szava volt!) tartalmazó részbe, a 7. strófával kezdődően. Ez — látni fogjuk — mondattanilag alapvető szerkezeti egység is egyúttal. A 7—8. versszak szókincse kevésbé jellegzetes — a költeménynek talán leginkább explicit része ez —; elsősorban a prédikátori-prófétai szerepre utaló archaikus alakokat találunk itt (ezeket már ismertettük), a szóhasználat köréből pedig a természetre utaló, valamint a szózatra, szónoklatra emlékeztető elemek (inkább már fordulatok) minősítik a hangnemet: bérc, forrás, hó, bölcs növények, jámbor állatok, föld, ég; forrong a világ, évek, századok, az őrült népek nyugtalanok... A 9. versszakban a prófétai intelem dicsőítésbe, litániába csap át: mintha az istenséget dicsőítené a zsoltárok, imák szavaival Iszent, örök, nagy, minden), ám egyúttal az ember legáltalánosabb jellemzőit, meghatározóit, az emberi kapcsolatokat [szerelem), az idő múlását (évek) és a szellemiséget (vers) is megfogalmazza és dicséri, egybefogva őket a Ritmus fogalmával. (Ez az egyetlen nagybetűs szó a versben, hiszen az Istent és a Dunát tulajdonnévnek tekintjük. De talán van még egy ilyen szó: a verskezdő Mint... Egyik sem véletlen, ebben a versben semmi sem az.)

Voltaképpen az egész költemény a Ritmus megvalósulásának tekinthető, ez mindegyik szintjén kiviláglik. Az utolsó strófa azonban nemcsak az eddigi módokon, hanem képben is megvalósítja az ellentéteknek és az azonosságnak-különbözésnek a vers rendező elvét képező ritmusát: a fehér tigris jő, elnyújtózik, harap, megy és eltűnik. Ennek a strófának metaforikus-allegorikus jellege rögtöni átmenetet kínál a vers szóképeinek és alakzatainak tárgyalásához, de az utóbbit is lerövidítendő, próbáljuk megérteni előbb az ismertetett szókincs- és stílusrétegek szerepét.

Azt kellett mondanunk, hogy a tárgyalt részek felidéznek egy-egy stílust, kort, hiszen tényleg csak utalnak rá, nem azonosulnak vele. Ez abból is következik, hogy a versen mégiscsak egységes hangnem és stílus vonul végig, amely átszövi az összes említett réteget — hiszen egyetlen, mégoly változatos monológról (sőt: mondatról) van szó. Ezt az egységet főleg a fonetikai, a szintaktikai és a poétikai (vagyis képi-alakzati és verstani) szint biztosítja. A stílusrétegek tehát egyfelől utalnak „ideáltípusukra”,