Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Balla Kálmán: A teljesség költői üzenete (verselemzés)
Balia Kálmán A TELJESSÉG KÖLTŐI ÜZENETE Babits verse eredetileg (1930-ban) Őszi misszió címmel Jelent meg. A költő tudatosságára jellemző a későbbi címváltoztatás. A régi cím azonosítás volt (vagyis: ez a vers nem más, mint őszi misszió; ez a vers őszi misszióréi szól), s így ellentmondott a vers rendező elvének, amit az új cím már kifejez: semmi sem azonos azzal, aminek látszik, aminek gondoljuk, aminek tudja magát. Amit mondani tudunk a dolgokról, csak hasonlat, hiszen csak különböző dolgok hasonlítanak — és szükségszerűen csak hasonlat, sosem megnevezés, hiszen csak hasonló dolgok különböznek (hogy József Attilát idézzük). Ez az elv a vers minden szintjén megvalósul, hogy aztán a vers egésze mondjon ellent neki, bizonyítva, hogy még a végső hasonlat, a vers egésze sem azonos önmagával, hiszen a vers — ismét József Attilával szólva — megnevezés, tehát nem hasonlat: „egy dolognak a neve” (olyan bonyolult „dologé” persze, amit csak verssel nevezhetünk meg). Kövessük most nyomon az imént megjelölt elv (a hasonlóra való állandó rámutatás — és egyúttal az állandó távolítás) megvalósulását a vers egyes rétegeiben, szerkezeti szintjein — a hangtanitól a mondattaniig —, hogy végezetül a végső hasonlat értelmét is tisztázni próbálhassuk. Még a fonológiai-morfológiai szint, azaz a szóalakok tárgyalása előtt említendő a vers írásképe: nyomtatásban végig kurzivált, tehát a megszokott látványtól különbözik, ahhoz csak hasonlít. Soltész Katalin a kurzív szedésnek kiemelő szerepet tulajdonít, hiszen a kötet (a Versenyt az esztendőkkel!] néhány más fontos, összegező versében is alkalmazta ezt a tipográfiai jelzést Babits — mindamellett, ha a verset önmagában tekintjük, joggal beszélhetünk az eltérő betűtípus hasonlító-megkülönböztető funkciójáról is. Amikor erre a szóalakok szintjén lehetősége nyílt, Babits szinte mindig a régiesebb, fennköltebb, szózatba illő hatású alakot választotta — noha a vers egésze távolról sem archaizáló. A különbségek néha csupán fonetikai, máskor „polinimiai” jellegűek: újságot, kigyultak, síma, cívakodásért, újra, néki, bír, feszül, elnyujtózik; hegytetején, közelebbnek, kőmivesek, százakon (át), elbútt stb. E példákhoz soroljuk a névelő elhagyását („s mint bércet annál több forrás feszíti”), valamint a régies birtokviszonyt is (,,az égnek aléltább tájaira”) — bár ezek részben szintaktikai jelenségek. Nem lehet véletlen ez a válogatás, ám oka semmiképp sem az archaizálás szándéka, hiszen pl. az újra, újságot alakok mellett megtalálható az új is, a százak mellett a századok, továbbá a köznyelvi birtokviszony és sok más szinkron forma, amelyet a költő régiesít- hetett volna. (A szókincs modern rétegeiről külön szólunk.) A verstan sem nyújt elégséges okot, hiszen a költemény csak részben szabályos versformájú (főleg a sorvégeken az) — és a ritmuskényszer különben is csak a fonetikai eltéréseket magyarázhatná. Az igazi okot a vers utalásrendszere szolgáltatja (a szerkezet minden szintjén érvénye- sülően). Azzal, hogy a költő a használatban levőtől eltérő [régies) alakokat választ, valójában két alak (alakcsoport) jelenlétét éri el: egyik a leírt forma, a másik pedig: amitől eltér, vagyis az eltérést érzékelő olvasó tudatában létező köznyelvi változat. És a költemény teljes (minden szintre kiterjedő) értelmezését vetíti előre itt az a tény, hogy éppen az elavult, eltűnőben levő alakokat írja le a költő — a másik csoport, lBabits Mihály: Mint különös hírmondó...)
