Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Csehszlovákiai magyar írók Babitsról 1918 és 1945 között

nagyobb tisztaság, a »százados szelíd szegénység« szelleme. Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni anélkül, hogy a kultúrát megtagadná és a kultúráé, anélkül, hogy a népet. Tud magasra szállni és lágy maradni, s gyengéd, szeretetet és igazságot sugározni Dózsa seregében.” (Vass László: Emlékezés Babits Mihályra. Oj Élet 1941, 10. sz.]

Babits Mihály bátor és éber lélek volt, hajthatatlan és konok, makacs és szilárd és ellenálló, mint a nemesfémek, melyekre nem hat a környezet. így láttuk őt már néhány «ve, az ellentétek és suttogó hírek hínárja fölött, írásműveiből, az utolsó versekből és tanulmányokból. És úgy szerettük őt, most már megvallhatjuk, láthatatlanul és ismeretlenül, hisz a szellem számára nem kellenek a szemlélet fényképei. Mesterünk és őrizőnk volt, mértékünk és biztonságunk, mely a szlovákiai magányban különös erőt jelentett. A mi harcunk és életformánk hitelét jelentette ő az elmúlt években, ő volt a textus, melyre hivatkozhattunk magyarok és nemmagyarok előtt. Felelős, rendületlen szöveget tartott s épp emiatt éreztük őt hiteles helynek és hősnek. Rangot képviselt az írástudók között, a legmagasabb jelzéssel állott elül, igényünk és ösztönünk szerint húzódtunk hozzá.

Valaki szólhatna: Adyt is így szerettétek. Igen, Adyt is, mégpedig egyszerre és párhuzamosan Babitssal. A kisebbségi létben nyugodtan és szenvedélyek nélkül válogathattuk ki egymás mellé az értékes alkotókat, teljesen figyelmen kívül hagyva vonatkozásaik egyfajta szálait. Ady nagy tudatosító erőnk volt, tüstént a létforma elején, benne a Duna-táj örökségét tisztelhettük és érezhettük, hogy ez az örökség élő valami, akárcsak költeményeinek eredeti szépsége. Babits fokozatosan hódított meg. Amint hűlt körülöttünk a józanság és emberiesség tüze, úgy csapódott fel az ő lángja. „A nemzet

— írta egy cikkében, — néha csak egy-két emberben él, míg az utcán ezren is ordítoznak.” Ady a drámai magyart élte át, Babits a nézőt és töprengőt. Ady az életből szívta az eszméket, Babits az eszmékből közeledett az élet felé. Ady a magyar szavakat forradalmasította, Babits a magyar mondatot. Mindketten egy nemzedékből valók voltak, «gy gondolatot szolgáltak, egymástól büszkén el-elszállva, a pálya befutásának törvényével a szívükben, a pályáéval, melyet különbözőnek éreztek. Most derül ki, mennyire azonos volt. Mindez elmondandó ma Szlovákiából, a magyar irodalom és szellem egységes és megbonthatatlan erejének érzésével, egy halott költő el nem múló nevelő hatása előtt. (Szalatnai Rezső: A költő nem hal meg. Magyar Album, V. k.)

A szemelvényeket Turczel Lajos válogatta