Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Csehszlovákiai magyar írók Babitsról 1918 és 1945 között
Babits ezt a kollektív világtragédiát egyéni sorsok összeomlásával példázza. Elza ■és Dezső, a regény két hőse, már ennek az állandósult harcnak fiataljai, akik előtt a „béke” lexikonba illő fogalom. Ennek az elfojtott, kordába szorított két embernek idegrostjaiban azonban még rezeg valami régi emlék az élet nagy ajándékáról és értelméről. Elza pilóta ösztönei mélyéből előtör a harc elleni gyűlölet, de nincs menekvés, a sorsa rabszolgamegadásba fúl, mint a regény minden alakjáé. Dezsőt, a fiatal katonát, a szeme előtt semmisíti meg a háború emberölő fegyelme, az élet elvesztette célját, gépével átrepül az ellenség földjére, és ott tompultan elfogadja a rákényszerltett parancsot: támadást vezetni a város ellen, melyben anyja él. Az anya belepusztul abba a gáztámadásba, mellyel Elza megfertőzi a várost. Ez a halál is szimbólum, mint a vőlegénye pusztulása: el kell esni a harcban mindenkinek, mert az őrületbe fúlt világban már nem marad semmi cél, nincs kiért és nincs miért élni. Babits nem talál utat sem a nacionalista alapokra épített világ, sem annak ellenpólusa számára. Az emberiség elég azon a máglyán, melyet önmaga gyújtott. A költő Babits felérezte, hogy ezzel a pesszimizmussal zsákutcába jutna és ezért 'vízióit keretes történetben mondja el. A keret: egy legenda. A legenda szerint egy tudós párszázméteres Kis Földet teremt, és ezen a Kis Földön, mintegy színpadon, melyet emberi elme alkotott, játszódik le az Örök Harc története. Az igazi Föld, az Isten színpada, még megkímélhető ezektől a borzalmaktól, a Kis Föld a mementó: a mi földünknek meg kell találnia a menekvés útját. A Kis Föld emberi szellem alkotása, mely felett nem lebeg isteni szellem. A megújhodott katolicizmus világában elmerült Babits vallásos bizalommal vallja: az ember visszakerülhet Isten valódi világába, mert Isten földjén össze kell omlania a harcnak. De a kétely utolsó szikrája rezigná- ■cióként megmaradt a költőben: Isten elhagyhatja az embert és tűrheti, hogy szolgái az örök harc embertelen szolgálatában álljanak ... A költő következtetéseinek sokszor ellentmondhatunk, de nem vádolhatjuk egyoldalúsággal, mert a vox humana hangjai megszállott lélekkel csengenek a víziókban. Dante Poklának mesteri fordítója egy új pokol kapuit tárja és fortissimóval sírja: a Szépnek <és a Szellemnek világa öszeomlik. Segítséget, amíg nem késő. (Egri Viktor: Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom. Magyar Figyelő, 1934, 1—2. sz.). II. AZ EMBERRŐL Babits Mihály elefántcsonttoronyban él — mondják a pesti irodalmi és művészeti berkekben, szerkesztőségekben azok, akik számon tartják, hogy a mai viharos időkben a toliforgatók hová állnak, mit csinálnak, miből, hogyan és egyáltalán miért élnek. Az elefántcsonttorony nem újkeletű elnevezés és semmiesetre sincs elefántcsontból. Babitsé is ilyen. Betonból épült Budán, a Vérmező előtt, az első emeleten van. Az „elefántcsontszobában”, ahol Babits Mihály fogad, központi fűtés, a falakon körös-körül könyvek, némelyütt a mennyezetig. A költő beteg, rádiummal kezelik. „Biztatnak, hogy meggyógyulok” — mondja csaknem gúnyosan, mintha önmagát csúfolná azért a vágyért, hogy egészséges lehessen és többet dolgozhasson. Arca sápadt, gyér hátracsapódó haja kuszáit. Tekintete merev és réveteg. A hozzáintézett kérdés néha úgy hat rá, mintha hamvadó parázsra puskaport hintenék. Az egész arca fellobban, minden vonal elmozdul a helyéről. Szemöldökei hegyes Ívben felhúzódnak a homlokába, szája szétfeszül, orcáin a mosoly éles ráncot vág, tekintete csillog, tüzel. A hangja szinte csörren, monoton, de pörölyös sújtású. Gyorsan elfárad, s ilyenkor hirtelen leszédül a szemhéja, a fény kialszik az arcából, s ezekben a pillanatokban törékeny madártestével valóban az elefántcsonttorony rabjának látszik, mondanivalójában fölényes, kijelentései Itéletszerűek, eseményeken, évtizedek történésein úgy néz keresztül, mint jelentéktelen múló epizódokon... (Kalotai Gábor: Költő az elefántcsonttoronyban. Esti Újság, 1940. IV. 14.) Babits Mihály szellem-arca már a Magyar Pantheonból néz felénk. Másik arcát, a földit, az esendőbbet nem egészen tíz esztendővel ezelőtt láthatta a pozsonyi magyar közönség. Fájdalomtól megrendült lélekkel, a szomorúság sós emlékével szemünkben idézzük
