Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Csehszlovákiai magyar írók Babitsról 1918 és 1945 között

Kálvin, Bruno egy új európai tudatformának harcosai, egészségesebb életérzésnek, ami majd később hatalmasan nyitja ki egy új literatúra zsilipjeit. A babitsi proporcióelosztás nem abban ferdül el olyan jellegzetesen, hogy a középkori irodalom könyvének egy- harmadát foglalja el, hanem abban hogy a literatúra új és új impulzusát, termékenyítő rezervoárját életnézetek alakulásában, társadalmi rendszerek fokozatos átépülésében nem veszi tudomásul...

Babits parnasszista, irodalomrajongő álláspontjának nagy pozitívumai vannak. Igazságtalanság lenne erről nem beszélni. Az irodalmon belül azután nagyon látja az arányokat, gyűlöli az irodalmi autarkia gondolatait, a nemzeti, faji irodalmi divat terjeszkedését, mítoszait, az irodalmi nacionalizmust. A nemzetközi irodalmi megter- mékenyülés folyamataira büszke. Szinte fájlalja, hogy a nemzetközi irodalmi nyelvek, a latin és görög kipusztultak. Hangsúlyozza, hogy a nemzeti irodalom legnagyobbjai idegen Iskolákat jártak, a nemzeti irodalom kifejlése körül idegen tartalmak és formák álltak, mert „az irodalomban nincsen öntermődés”. A latin nemzeti irodalom nagy folyamatát nem a tőzsgyökeres és elzárkózott római írók teremtették meg, hanem a görög szellem neveltjei, avatottjai és terjesztői. így ébreszti ezután (a megfelelő társadalmi érettség fokán) a latin irodalom az olaszt, a spanyol a franciát, az európai a magyart...

Az élet és irodalom, az emberiség története és irodalma, a közösségi lélek és a kifejezés közti kapcsolat néhány felvillanáson kívül ott jut érvényre Babitsnál, ahol a kereszténységről ír, az új életérzés erejéről és hatásáról. Itt Babits költő, aki a katolicizmus legmélyebb extázisait megélte, ragyogóan látja és láttatja az élet és irodalom, a közösségi lélek, világszemlélet és literatúra összefüggését. Önkéntelenül bontakozik itt nála a megélés és kifejezés fejlődéstörténeti dialektikája. Az őskeresztényekről írja hogy „ha Tacitus jobban foglalkozik velük, megtudhatta volna, hogy a híres, művelt irodalom mellett, melyet a kor nagyjai írnak, egy másik, földalatti irodalom van keletkezőben, amit egyszerű emberek írnak, akik csak azért érezték erre hivatva magukat, mert tanúi voltak egy csodálatos életnek, s fültanúi olyan szavaknak, melyeket minden »népekkel« kellett közölniük.” A keresztény világérzés irodalmáról szólva Babits feladja arisztokratizmusát, érzi az irodalmonkívüli faktor hatalmas erejét... Kár, hogy a költő a többi nagy életszemléleti- és érzésalapélménnyel szemben elutasítólag viselkedik, kár, hogy ott már nem érzi meg a benső értékeket, kár, hogy az ellentétes világszemléletű költőket csak egyéni tartalmuk szerint értékeli...

Irodalmi könyv az irodalomról: a révületek története. A révületen ott az élet távoli reflexe vagy íntenzivitása, s így Babits könyve érdekes torzításaival és pokoli önkényével egy gazdagon élő lélek vallomása gazdag élményeiről... Összefoglalás, ami elsősorban az összefoglalót jellemzi és mutatja meg. (Peéry Rezső: Az európai irodalom története. Magyar Figyelő, 1934, 3—4. sz.]

Babits új könyve — Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom — bár az emberiség jövőjével, a társadalom eljövendő berendezésével és kialakulásával foglalkozik, nem utópia a műfaj eddigi értelmezésében. A Tökéletes Társadalom a prózaíró Babits szatírája az emberiségről, melynek lelkiségét és jellemét a mai adottságok határozzák meg. A költőnek már volt látomása erről a világról és emberiségről. Lihegő jajokkal, rémült félelemmel panaszolta fel a háború lidércnyomása alatt, hogy a vérgőzös világ a vesztébe rohan. Mostani prózája ennek a jövő-féltésnek egyetlen iszonyú sikolya.

„Az örök harc negyvenedik esztendejét írták” — ezzel a mondattal vezeti be Babits új regényét. A mai militarista, nacionális jelszavakkal élő emberiség belefúl a kátyúba, egy harcba, mely állandósult és az élet célja lett. A béke valami történelemelőtti világot jelent, valószínűtlen mesevilágot. Babits világa és emberei örök harcra rendezkedtek be, fegyverrel, tankokkal, gázzal és légbarlangokkal akarnak megvédeni egy életet, amely éppen a védőintézkedések és berendezések folytán értéktelenné silányult. Örök harcban, mert minden védőberendezés újabb fegyvert és minden újabb fegyver újabb védelmet kíván. Az ember felett az ölés és megsemmisítés félelmetes hatalma áll, minden külső életrezzenést alárendel a harc szükségleteinek. A szörnyű téboly eldurvítja az embert, felborítja a házaséletet, elhallgattatja a művészeteket, a férfi elgépiesedík, a frontokon a fegyelem ostora alatt földalatti üregek lakója és a frontok mögött egy bárdolatlan vaskor nemzésre kényszerített emberbarma, akiben kihalt a természet szeretete, a gyönyörködés öröme és a szép utáni vágy.