Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Csehszlovákiai magyar írók Babitsról 1918 és 1945 között

az ösztönök muzsikája szól, a természet zeng, intések és fények villannak egybe, a szerelem örök éjszakája suhan a ritmusokban. Káprázik a szemünk. Ismét a nagy lírai varázsló tűnt fel, a férfi tiszta, végtelenül áttekinthető világát tárja elénk. S a megkönnyebbülés és beteljesedés áradata lassan mintha párává akarna válni, oly sajátosan remeg, tompán villog, s elszáll. Mintha egy zenemű fejeződött volna be.

Igen, zenemű az európai humanizmus magyar éneke, szemben a barbár világgal, és erő, mint a történelmi változások idején a kereztény erkölcs volt, s az európai műveltség hagyományai. Magyar költő 1938-ban. Körülnézünk, még lüktet a vérünkben a verssorok minden hulláma: Európa, van-e igazabb poétád? Hallgassatok reája! Ö a változatlan, igaz lélekőrző. (Szalatnai Rezső: A humanizmus magyar énekese. Magyar Újság 1938; újraközölve: Kisebbségben és igazságban, Brat. 1970, 35—41.)

Az európai irodalom története: kinek van több joga erről beszélni, mint a tudós költőnek, aki egy életmunkával hozta közelebb a magyar világhoz az európai irodalom élményét. Aki sokszor versben és prózában, regényben és tanulmányban, műfordításban és eredeti irodalmában az európai irodalmi kultúra és hagyomány szabályaira tanított. Az Amor Sanctus fordítójának, Dante nagy tolmácsolójának, Ágoston rokonának, Bergson ismerőjének a könyve ez, a legműveltebb magyar költőé. Am sehol másutt nem mutatkozik meg élesebb és tisztább vonalakban Babits légmentes esztétikai és ezoterikus beállítottsága az irodalomban, mint éppen itt... Nagyon egyéni könyv ez, de ugyanakkor nemcsak Babits könyve. Egy kissé kései és értékes vallomása a könyvekben élt nemzedéknek, akik számára az irodalom kevesek féltett ügye volt, élettől elszakított éterikus fogalom. Ding an sich, egyetlen való és egyetlen igazság. Azokét, akik szobai magányosságban végigvizionálták és megérezték az emberiség történetének, életének, szenvedésének, harcainak víziókban megjelenő képét. Akik évszázadok és évezredek költői termésében voltak filológiailag otthonosak, de idegenek korukban évszázadokban és évezredekben ...

„Az európai kultúra ellentétben a keleti és exotikus kultúrákkal az egyéniség hatalmán alapul — írja Babits. — Nagy teljesítményei egyének teljesítményei, akik gyakran idő és tér távolságain át egymásra hatva és egymást erősítve lázadtak a köz-szellem ellen.” Itt végzetes zsenicentrizmus ütközik ki. A könyvön végigvonuló szemlélet ez, ami az író küldőit, élet- és történelmi gyökereit, társadalmi légkörét veszi néha alig létezőnek. Mintha — példaképpen — az a magyar lázadás, aminek sokszor Babits is fáklyája volt, nem a föld felett és a föld alatt élő nagy emberi és társadalmi törekvéstől: a magyar haladó polgárság és értelmiség harcától kapott volna hevet, ösztönzést, indítékot, mintha nem az új magyar élettudat idegesítő szele lett volna a „gyönyörüket írni”-törekvés mögött, ami nélkül a magányosok bizonyosan alkottak volna, de milyen más hangsúlyú és jelentőségű szavakkal!

Babits igen sokszor elakad könyvében az „ember” történelemtől desztilált fogalmánál. A történelem szinte néha, véletlenszerűen és kényszerűen jelenül meg a könyvben, halvány és mellékes drapériaként. Kérdezni kell: vajon nem a literatúra értékeit és dinamikus potenciáit gyöngíti és semlegesíti-e el az élettől, gondolkodástól, történelemtől való elvonatkozás? A világnak emberen átszűrt képe ... A szűrő az író egyéni tudatosságán felül nemzedékek érzésvilága, társadalmi tudata, az emberi psziché és az alkotói karakter időcsiholta modulációja, variációja vagy fokozata. Ez az, ami az európai irodalom tanulmányában nem fejeződik ki. Babits a világirodaimat arisztokratikus fogalomnak nevezi, mondván, hogy az az „egészen nagyok irodalma”, akik „felelnek egymásnak korokon és országokon át.” Viszont nem egyebek-e ezek az „egészen nagyok”, mint az emberiség drámájának a tolmácsolói, szerepvállalói és kifejezői? A világirodalom épp így szociális fogalom, mögötte az emberiség élete és szenvedése van, jelenségeinek megértéséhez az életaktivitás ad kulcsot... Irodalom és gondolkodás, irodalom és társadalmi tudat kölcsönös hatásának a negligálása talán ott a legfeltűnőbb, ahol Babits a humanizmusról, reformációról és a kezdeti felvilágosodásról beszél. Az európai irodalom története Hús Jánost csak említi, Luthert, Rabelais-vel asszociálja, Kálvint nem ismeri, a felvilágosodásról meglehetősen hűvös szavai vannak, a XVIII. század nagy tanítóit, Diderot-t, Voltaire-t elsősorban mint írókat értékeli. „Giordano Brúnóról kell mondani néhány szót, mert írónak és költőnek se kicsi.” Itt látszólag teljesen az írónak van igaza, aki az irodalomra kíváncsi csupán. Viszont Kus,