Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Csehszlovákiai magyar írók Babitsról 1918 és 1945 között
Csehszlovákiai magyar írók Babitsról 1918 és 1945 között I. AZ ALKOTÓRÓL Mint egy praeludium, hullámzik fel a valló gondolat belőlem Babits Mihály verseiről. Napok óta édes-nagy élményem a Babits-versek teljes kötete, s eltölt, mint az értelem finom árnyalatai s a magatartás okos nemessége, mely időtlen s tökéletesen érvényes mindvégig. A magyar irodalom vezetője, az intellektuális nomádok költője: Babits Mihály általános érvényű írástudónk lett. Lapozzuk a nagy kék könyv, az összes versek könyvének lapjait, s újból, kötetről kötetre eleven hatásként ér minden verse. Sőt teljesebb e hatás ma, mert ami évekkel ezelőtt a magyar irodalmi élet és kritika hullámai közt csak egy-egy szem volt, ma összefüggő lánc immár. Egy ember életműve, egy magatartás bizonyítéka. Babits verseiben összefutnak az európai líra összes lehetőségei. ízek és formák zsib- basztó rajzása fogja el az olvasót. Végigvándorolhatod itt az európai szellemi táj minden formáját, a görögöt és az angolt, a latint és a franciát, a biedermeiert és az anti- kot. Nyugati és déli lehetőségek olvadoznak itt a magyar versforma keménységében. Európai igazolványunk ez a költő, ám nem az áthasonulás értelmében, hanem úgy hogy egyenlően élünk és érzünk, mint a szellemi kontinens társteremtői. Micsoda metafizikai derengések és a megismerés mily rejtélyes lobbanásai villannak itt elénk! De még tisztábban fejeződik ki ez a költői szellem, amikor nem általános, nem is távoli vagy könyvbéli élmények extázisával kápráztat el, hanem közeli és kézzelfoghatóan reális versekkel. Tudjuk, hogy a művészet belső életét élő költőt a háború nyers valósága egyenesen és következetesen tette valóságban élő és határozó írástudóvá. A magyarság sorsélményeit vállaló és hirdető Babits-versek jutnak eszünkbe, melyekben a magyar élet kérdő és zaklató erővel dobban felénk. A tökéletes szonettek csiszolója szembefordult a háború üvöltő fúriáival, s a béke hirdetője lett. Gondoljunk Húsvét előtt című hatalmas versére: „Ha kiszakad ajkam, akkor is... érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát: mert rejtek-élet száz szele, március friss vérizgalma nem tűri géphalált zengeni, malmokat: inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez innivaló sós vérízü szélben...” Akkor is, mindig, mindenképpen: a békét, az emberi élet értékét vállalom! így beszélt minden kivételesség ellen, minden tipró hatalom ellen a szabad ember nevében, s a magyarság szellemi szabadságáért. 0, nézzétek, mint él ma a költő közietek, bomló emberek, s fölöttetek, a ritmusok viharában, s a sors, sorsunk kemény értelmi vizsgálása közben. A divatok és változások keze nem érinti azt, ami a nemzet és a felelős egyén erkölcsi magatartásában örök. Nyájas magányban ül a költő a hegyen, az esztergomi dombokon, s onnan szemléli, mint pereg a nappal és éjszaka, a nyár és tél forgásában a lét. A hegyen ül, nézi a csillagokat, s átlát a feledés és a látszat fátylain... A férfi Babitsban csodálatos líra nyílott meg, a férfi legbensőbb vallomásainak világa, mely, mint a menekülés ellentéte, keresztezi a kiábrándulás képeit. Virágok, bogarak, madarak, égi színek társasága veszi körül meghitt szeretettel. Monotonan, mint egy Bach-fúga, zeng a mai Babits-vers, aztán hirtelen, mintha kürthangot adna: harsan belőle az élet szenvedélyes hangja,
