Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Turczel Lajos: Babits Mihály szlovákiai kapcsolatai
elavult s művészileg kiürült hazai irányzatával, az eszményítő nép-nemzeti költészettel. Később viszont az riasztotta őt a társadalmilag aktív irodalomtól, hogy annak propagálói és kultiválói sokszor és könnyen mondtak le az alapvető művészi követelményekről. A ľart pour l’artiság és a társadalmi elkötelezettség közti viaskodó ingadozására sok példát lehet felhozni. Ismeretes, hogy az Adyval való kölcsönös rivalizálások idején Arany és Petőfi c. tanulmányában az Istenített Arannyal ellentétben lebecsülően szólt Petőfiről. Az ellenforradalmi Horthy-korszak idején viszont keményen védte a reakciós kisajátításokkal szemben Adyt, és 1919 és 1945 között ő írta a legforradalmibb verset Petőfiről: A háborús versek, a Petőfi koszorúi, a Cigány a siralomházban, az Eucharistia, a Jónás imája művészi tökéletességükkel, formai pompájukkal azt bizonyítják, amit régen és ma is sokan tagadnak: a nagyfokú formaigényességnek nem szükségszerű velejárója a társadalomtól való elszigeteltség, formagazdag verset éppúgy lehet írni a közösség problémáiról, mint a szerelemről vagy valami játékos ötletről. Túlzás az — a nemzeti múlt néhány korszakában történelmi szükségszerűségként gyakorlatilag érvényesült — felfogás, mely szerint az irodalom a nemzet előrehaladásának fő irányítója. Igazság viszont az, amit Illyés Gyula annyiszor hangsúlyozott: az igazi költő költőként, költői gyakorlatában sem lehet közömbös az emberiségnek és népének életkérdéseiben. Hogy Babits ezt az elvi álláspontot nem tette magáévá, az bizonyítja a legjobban, hogy legangazsáltabb művével, a Jónás könyvével egyidőben olyan könyvet adott ki Ügy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas fényes, páncélos, ízelt bogarat. Ogy született később az ajkamon, mint a trombitahang, mint a trombitahang katonák szomjas, cserepes ajkain. De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön, mint beesett szemek gödreiben remegve fölcsillan a könny ... Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál, mint cigány a siralomházban. Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár! Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó? Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull s nem kérdi, mire jó. Az említett ingadozásnak, viaskodásnak gyönyörű kifejeződése a Cigány a siralomházban c. önfelmérő vers is, amelytől erős szálak vezetnek a sokat és méltán idézett Jónás könyvéhez: Ki ünnepli Öt ma, mikor a vágy, a gond messze az övétől, mint sastól a vakond, avagy gyáván bújik, s a billncses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit. Kellj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére — kőnek! (Petőfi koszorúi)
