Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - KRITIKA - Balla Kálmán: A remény könyve

az értékek kérdéskörét, s lehatolni annak bölcseleti mélységéig, nem elégedve meg a kínálkozó felületes, azaz retorikus megoldásokkal és lezárásokkal. Hősei [elsősorban EL apjára és Bohuniczky bácsira gondolok) a maguk módján bölcs, illúziótlan, önkritikával bíró emberek, akiknek személyiségét az őrli fel fokozatosan, hogy becsületességük ellenére nem tudják definiálni önmagukat, nem tudnak belső meggyőződéssel kötődni semmihez. A tisztességet, az erkölcsöt indokolhatatlannak, levezethetetlennek találják, ezért képmutatásnak, külső normák átvételének tartanák a hozzá való alkalmazkodást. Mégis alkalmazkodnak, és ez nem következetlenség, hiszen ha nincsenek normák, akkor tiltó értelműek sincsenek, a viselkedést a legkevésbé elvont és emelkedett, vagyis pusztán a létfenntartást szolgáló követelmények határozzák meg: „élni mindenáron”. Ehhez a sivársághoz képest az öngyilkosság is belső ellenállást, teremtő erejű szembeszegülést jelentene, ilyesminek azonban se híre, se hamva.

„Heroizmusra vagyunk ítélve” — mondja a fiának EL apja, s ez a sartre-i utalás — híven forrásához — a következőképpen értelmezhető: nem szabadságra vagyunk ítélve, mégpedig azért, mert nem választhatunk. Az effajta heroizmus a látszat ellenére szánalmas, emberhez nem méltó állapot, hiszen nem döntés, hanem kényszer áll mögötte. A helyzetek és magatartások, a viselkedés valójában elfedi, kik és mik vagyunk, mert „sosem mi választunk, hanem mindig választanak bennünket.” Ez érvényes a nemiségre csakúgy, mint az átlagember alkalmazkodásban kimerülő életformájára, továbbá a kisebbségi létre is. Személyiség és szabadság: összetartozó fogalmak, feltételezik egymást.

Az expolgármester Bohuniczky számára a sohasem látott, képzeletbeli ház jelenti a rendet, a biztos pontot. Látomása mindig lázzal jár együtt, vagyis autentikus létet csak a mindennapi életből való kizökkenés pillanataiban élhet meg. A képzeletbeli ház további jelentése, hogy minden érték szubjektív, ezért egyszerre cáfolhatatlan és alaptalan, illetve közölhetetlen. „Magabiztos vagyok és még sincs önbizalmam” — írja levelében, azaz: semmiben sem tud hinni önmagán kívül, és semminek sem tulajdonít önmagán túl terjedő érvényességet. A világban egyedül ő valóságos, ennek következtében definiálhatatlan, és mint személyiség nem létezik. Ha pedig nincs személyiség, nincs értékközpont, akkor a dolgok elrendezhetetlenek, idő és történelem sincs — és a történetek elmondhatatlanok: „Nem lehet elkezdeni, és befejezni sem lehet.” Grendel hőse felveti Dosztojevszkij és Nietzsche nagy problémáját: Isten halott, tehát azt hihetnénk, eljött a gáttalan és korláttalan szabadság kora. Valójában pedig jéggé dermedt a világ. „Nem tudom megváltoztatni a sorsomat” — Bohuniczky ítélete nemcsak kimondójára érvényes. Ha minden egyenértékű [egyaránt értéktelen) és a lét felcserélhető helyzetek sorozata, akkor céltalan minden változás. Az idő a halálra való várakozássá szegényedik, más szempont nem marad, mint: „Elodázni a halált”, minden egyéb közömbös. (Gondoljunk József Attila Két hexameterére!) Az életet félelem és rettegés, a nagybetűs egzisztenciális Szorongás tölti ki, amely paradox módon — igaz, negatív értelemben — transzcendenssé nő, éppen a transzcendencia hiánya folytán.

Bohuniczky és városa az élő halál állapotában van, világa a Nagy Szerkezet, amely „tele van értelmetlen halállal”. A fordulópont a későbbi múzeumigazgató életében a katonaszökevények, majd kivégzőik kivégzése 1944 végén, abszurd és megfoghatatlan eszmék és közösségek nevében. Ekkor látja be, hogy a halál kiolt minden megfontolást, megsemmisít minden értelmezést, értékelést és állásfoglalást. „A halál a ráció fegyverletétele” — olyannyira, hogy végül maga a halál is közömbössé válik, miután mindent betöltött. Bohuniczky akkor követ el végzetes hibát, amikor imént idézett mondatához nem teszi hozzá: „a halálra nézve”. Elhatárolja magát a kivégzéstől, az értelmetlen haláltól, nem foglal állást a gyilkosok mellett, de velük szemben sem, megtagadja az élők tettének értékelését. Ekkor válik eggyé a halál irodaablakon túli birodalma a biztonság benti birodalmával az értelmetlenség jegyében. A halál irracionális szférája behatol az élet addig értelmes és értelmezhető szférájába, és megszünteti azt. Bohuniczky bácsi is a kivégzettek között van, azzal a különbséggel, hogy a továbbiakban nem kötélen lógó, majd elkapart hullaként, hanem élő halottként létezik. Az ő fegyverletétele végleges.

Az állásfoglaláshoz, igaz, személyiség kell, a személyiséghez értékek... Az egyetlen valóságosan létező érték — nevezhetjük példának is —: a Vársánc lakóinak emberi szolidaritása. Ezek az emberek a város társadalmán és törvényein kívül állanak,