Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Turczel Lajos: Sziklay Ferenc
Sziklay Ferenc* Sziklay Ferenc (Aranyida, 1883. okt. 11. — Kassa, 1943. dec. 19.) két háború közti kisebbségi szellemi életünk és közéletünk egyik legismertebb és legsokoldalúbb képviselője volt. Regényeket, novellákat, színműveket, verseket, irodalmi és publicisztikai tanulmányokat s cikkeket írt, Čapek- darabot és Smetana opera-szövegkönyvet fordított; emellett lapokat szerkesztett (Esti Újság, Képes Hét), a Kazinczy Társaság vezetője volt és megszervezte a Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezetei. Közéleti tevékenységet a konzervatív ellenzéki pártok kultúrreferátusának vezetőjeként fejtett ki; ebben a mnőségben többek között a Szlovenszkói Magyar Kultúr- egyesület (SZMKE), a Színpártoló Egyesület és a Dalos Szövetség megszervezése fűződik a nevéhez. Hatalmas levelezést folytatott, s ezért a tisztelői nemegyszer „Szlovenszkó Kazinczyjá”-nak nevezték őt; a kortárs írók közül valóban kevés olyan volt, aki kisebb-nagyobb mértékben, rövidebb-hoszabb ideig ne levelezett volna vele. Az irodalom mellett a zene és a festészet is erősen vonzotta, irodalmi rendezvényeken néha a zenei alkotásaival is szerepelt. Mécs Lászlóhoz írt egyik korai (1921-es) levelében így jellemezte magát: „Nem vagyok részletember. Végeztem zenekonzervatóriumot. Festettem és rajzoltam aktot, tehát itt sem vagyok analfabéta. Ex omnibus aliquid, de toto nihil (Mindenből valamit, egyikből sem egészet. T. L.). Evvel együtt jár a rendszertelenség, s annyira szeretem három művészetemet, hogy egyikről sem tudok az egy- irányban való specializálódás kedvéért lemondani. Mindig azt szeretem, amivel nem tudok foglalkozni, s utálom a nagy- politikát, amely miatt sok mindent kénytelen vagyok elhanyagolni.” * A portré az író születési centenáriumának alkalmából íródott. Fontos önjellemzés ez, főleg azért, mert nem a pálya végén mentegetőzésként, hanem a szépírói indulás elején erő- és lehetőségfelmérésként íródott. S amit Sziklay 1921-ben tudatosított, az egész írói pályájára _ meghatározó _ lett: a művészi hajlam megosztottsága és az alkotómunka akadályoztatása miatt nem tudott teljesen kiforrni, s igazán jelentős íróvá fejlődni. Legnagyobb igényű alkotásain: regényein, s köztük a legjobbakon (Hang- zatka, A jöttment) is érződik a kényszerű elsietettség, a cselekmény hajszolása, a téma teljes kibontakozásának hiánya. Az 1924-ben megjelent Hangzatkában a cseh származású zeneszerzőnek és hege- dűvirtuóznak, Csermák Antalnak hányatott életét dolgozta fel. A 88 oldalas kis regényke legjobb részei a sok színnel és mozgalmassággal megelevenített főúri és nemesi környezetek, amelyekben a fiatal Csermák érvényesülni próbál. Ebben a műben Farkas Gyula, a berlini egyetem akkori magyar lektora és egyúttal az ottani Voggenreiter kiadó magyar részlegének vezetője filmszerűséget, filmadottságot látott, rábeszélte a szerzőt, hogy próbálkozzon meg az amerikai filmrevitellel. Sziklay először Bíró Lajoshoz, az akkor már külföldön híresednl kezdő exportdrámaíróhoz és filmíróhoz fordult, akivel az önkéntes esztendeje alatt együtt katonáskodott; majd az Amerikába szakadt pozsonyi Reményi Józsefet kérte meg közbenjárásra, s az kilincselt is az érdekében Los Angelesben és Hollywoodban, de a filmrevitelt nem tudta kieszközölni. Az 1932-ben megjelent A jöttmentnek — mely a Sziklay-életmű csúcsteljesítményének tekinthető — két frappáns tematikai érdekessége van: a meséje az 1909 és 1911 közti Pozsonyban játszódik és a hőse, dr. Kövy Ernő magyar-latin szakos tanár, nem más, mint a szerző altere- gója. Ezt már a beszédes vezetéknév sejteti (Kövy = Sziklay), de egyébként is
