Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Gáli Ernő: Párhuzamok és érintkezések (tanulmány)

Fábry Zoltán „vox humaná”-ja, Itt kezdeményezte a Sarló a népi valóság felmérését, s ugyancsak itt elevenítette fel újból a dunai népek közeledésének eszméjét. Nem tekinthető véletlennek, hogy a jelentősebb irodalmi-kulturális előzmények nélküli Felvidék a Masaryk-féle polgári demokratikus köztársaság szabadabb légkörében oly fogékonynak bizonyult a „kisebbségi küldetés” gondolata iránt. A serkentő tényezők között nyilván az erős munkásmozgalom létét és tevékenységét kell számba vennünk.

A kisebbségi küldetésben ismét a kelet-európai értelmiség bizonyos csoportjaira jellemző messianizmus ismerhető fel. Képviselői azt hirdették, hogy egyrészt az elszenvedett frusztrációkból valaminő erkölcsi többletet, kompenzáló teljesítményt kell a szűkebb közösség javára elérni, másrészt pedig ezzel a plusszal a nagyvilágban is hivatást lehet/kell betölteni. A sok tekintetben hátrányos helyzetben levő kisebbség olyan erényekkel jeleskedett, amelyekkel nemcsak az Európában ugyancsak kisebbségnek számító nemzetét, hanem az egyetemes humánumot is gazdagíthatja.

Fábry Zoltán írásaiban és modell-értékű magatartásában ez az erkölcsi többlet a maga életteljességében és vonzerejében ragadható meg. Nála a világmisszió a „mu- szájemberséggel”, a következetes antifasizmussal telítődik, majd a „strázsa erkölcsé”- vel, az őrhelyén kitartó pompéji katona példaadó hűségével válik egy középkelet- európai értelmiségi etika kifejezésévé. Fábry mint a „stószi remete” élte le életét, de sohasem maradt egyedül, a magányt pedig harci állássá, alkotóműhellyé, az erkölcsi töltetű önreflexió színterévé változtatta. „Fábrynál a magány etikája a kisebbségi ethosz megfogalmazásává tágul” — írtuk évekkel ezelőtt. Ő a stószi életformát ugyanis jellegzetesen kisebbségi alaphelyzetként fogta fel, mégpedig úgy, hogy ebből a „perem- lét”-ből hatékony stimulenseket merített.

Fábrynak végig kellett járnia az elkötelezett írástudóra leselkedő megpróbáltatások és csalódások számos stációját, ám ő sohasem vesztette el hitét, sohasem adta fel a küzdelmet. Az „éledő perifériák” funkciójának felmutatásával a vajúdó kisebbségi kultúrákat bátorította, „A vádlott megszólaltban (1946) pedig máig tartó érvénnyel szögezte le: „A kisebbségi jog: a demokrácia próbája.”

A tanuló fiatalságot a falu felé fordító, a szociográfiát népszolgálati mozgalomként művelő Sarló és egy ideig az összes utódállamokban terjesztett Korunk szlovenszkói szerkesztőjeként is jelentős hatást gyakorló Fábry révén a csehszlovákiai magyar progresszió termékenyítő impulzusokat adott a kisebbségi magyar értelmiségnek. Értékes segítség volt ez ama tennivalók elvégzésében, amelyek — Benedek Marcell szavával — Kazinczy újra visszatért korából fakadtak.

A nemzeti nyelv és kultúra ébresztésének korára, a Kazinczyra való hivatkozásokkal a Vajdaságban is találkozunk, ahol az írástudók a „semmiből teremtés” (Czine Mihály) kényszere alatt, a közömbösséggel is megküzdve, éles viták közepette jutottak el a „kisebbségi öntudat” — Bori Imre szerint — „homályos és nem kis mértékben problematikus” fogalmához. Ennek az öntudatnak az irodalmi letéteményeseire várt az a távolról sem könnyű feladat, hogy a nekik szegeződő kérdésekre kielégítő válaszokat találjanak. Mi határozza meg a vajdasági irodalom legitimizáló-sajátos jegyeit? Hogyan viszonyul ez a literatúra az egyetemes magyar irodalomhoz? Ki tekinthető vajdasági írónak?

A heves belső polémiák és a külső ösztökélések hatására színre lépett — a Saulusból Paulussá vált — Szenteleky Kornél, aki nem csupán a Kazinczyra és 1 Osvátra emlékeztető szerepkört vállalta magára, hanem a „helyi színek” koncepciójának kidolgozásával elméletileg is gazdagította a két világháború közötti korszak kisebbségi művelődéseit. Ami a kívülről szerzett sarkalló élményeket illeti, a kölcsönhatások szempontjából releváns, hogy Szentelekyt egyrészt Barta Lajosnak a Nyugatban (1927/2) megjelent egyik írása, másrészt Berde Máriának Vallani és vállalni című ismert vitaindítója erősítette meg irodalomszervező hivatásában. Barta szót emelt az ellen, hogy a romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai magyarság Pest „könyvgyarmatává” süllyedt az egyoldalú könyvexport következtében, és a „népdarabok” emancipálódását szorgalmazva a nemzetté válás folyamatára emlékeztetett, amelyben a népek „alulról felfelé” építették ki szellemi intézményeiket. Berde Mária cikke (Erdélyi Helikon, 1923 október) — érthető módon — a kisebbségi író sajátos felelősségére figyelmeztette Szentelekyt, aki egyébként Makkai Sándortól is kapott ilyen értelmű eszmei támogatást.