Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Gáli Ernő: Párhuzamok és érintkezések (tanulmány)

a szellemi erjedésnek, eszmeváltásnak a kezdeményezőit kétségtelenül az írókkal, a zsurnalisztákkal kell azonosítanunk, nem vitás az sem, hogy a folyamat kibontakozásában a szakmák és hivatások közötti régi határvonalak gyakran elmosódtak. Tanárok, jogászok, mérnökök ragadtak tollat, az írók pedig gyakran politikai megbízásokat vállaltak. Az sem volt ritka eset, hogy közéleti emberek alakultak át íróvá, és a szellem eszközeivel kezdték a kisebbségi sorsproblematikát képviselni. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh — Marosi Ildikó szerkesztésében kiadott — dokumentumai meggyőzően bizonyítják, mennyire jelen voltak ezek a kérdések az írók tanácskozásain és egymással folytatott levelezésében.

Mulasztást követnénk el, ha a kisebbségi népszolgálatra vállalkozók seregszemléjéből kihagynók azokat a tanárokat, tanítókat és iskolaállítókat, akik idejekorán felismerték a nevelés, az iskola alapvető nemzetiségmegőrző erejét, s ennek alapján áldozatos munkát végeztek a kisebbségi iskolahálózat megvédésének és korszerűsítésének az érdekében. Jancsó Elemér tanulmányának köszönhetően ma is képet alkothatunk magunknak az erdélyi magyar iskolákért folytatott küzdelemről és arról a tényleges misszióról, amelyet a különféle vegzaturáknak kitett tanári kar egy új értelmiség kialakításában teljesített. Bepillantást kapunk egyben az egyházak iskolafenntartó szerepébe is. Jancsó szerint a húszas és harmincas években az erdélyi magyar középiskolát a városi kispolgárság és az ún. „új magyar középosztály” gyermekei látogatták. Ez a tanítókból, papokból, ügyvédekből, orvosokból, magántisztviselőkből stb. összetevődő (nem nagyszámú) réteg — szemben a régi állami hivatalnokok kasztjával

— már reálisabb társadalomszemléletet tudott magának kialakítani. Legjobb tagjai a románsággal való építő együttélés útját-módját keresték. Az irodalom és a tudomány főként ebből a rétegből talált olvasókra, művelőkre. „Ennek a rétegnek problémái determinálták a középosztály sajátos arcát — írja Jancsó 1—, ennek termékei a »tran- szilvanizmus«, a »magunk rev!ziója« s a modern irodalom szellemének megfelelő átértékelések”.11

Ez szigorú szociológiai szempontokból nem a legszabatosabb elemzés, de erénye, hogy nagy általánosságban felvázolja a kisebbségi tudatnak nem csupán Romániában, hanem Csehszlovákiában és Jugoszláviában is elméleti formát adó kísérletek társadalmi hátterét. Időrendileg elsőnek 1921-ben Koós Károly Kiáltó szó című röpirata (társszerzői Zágoni István és Paál Árpád) hívott Erdélyben ébredésre, a valóság tudomásul vételére és munkára. Kcósék lojalitást fogadtak Nagy-Romániának, s egyben hangot adtak az önigazgatásra vonatkozó igényeknek. A röpiratban találjuk meg a transzilvanizmus egyik jellegzetes alaptételét: „Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Tran- silvania vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ, külön históriai egység ezer év óta, saját külön öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel.” Az erdélyi léleknek és szellemnek ez az eszményített, romantikus megfogalmazása, az ugyancsak idealizált erdélyi türelmességre hivatkozva, összefogásra hívott a kisebbségi helytállás jegyében. Különös értéke az együttélő népek egymásrautaltságának, a kölcsönös megismerés és megbecsülés követelményének a meghirdetése, a román nemzettel való sorsközösség tudatosítása. Persze, a Koós-féle kiáltvány csak egyike az „erdélyi gondolat” számos értelmezésének, s ezek széles skálán jelentkeztek a plebejus árnyalatúaktól a demokratikus-humanista jellegűeken keresztül a mítoszok ködébe vesző változatokig. A transzilvanizmus — az önazonosságát kereső romániai magyarság első kifejezése — Ideológiaként mindenekelőtt az irodalomban munkált. Nagy visszhangot kiváltó műveket inspirált, folyóiratok szerkesztésében, könyvkiadó vállalatok döntéseiben érvényesült. De természetesen nem hiányoztak politikai megnyilvánulásai sem.

Az erdélyiség, noha a táj és történelme — általa felfogott — szellemiségéből merített, nem kívánt elzárkózni. Egyik legilletékesebb képviselője, Kuncz Aladár a következőkben jelölte meg tágabb összefüggéseit: „Erdélyből kell kiindulnunk, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, melyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk. Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik ez, de ha kitágul, ebből a keretből a (kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlő sugarai hatolnak elő.”12

A „kisebbségek világmissziójá”-nak ez az előrejelzése, amelyet később Makkai Sándor fog kifejteni, kongeniális megfogalmazásokra talált Szlovenszkón, elsősorban a „kisebbségi géniusz”, az „újarcú magyarok” költőjénél, Győry Dezsőnél. De itt szólalt meg