Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Gáli Ernő: Párhuzamok és érintkezések (tanulmány)

utódállamok összes magyar íróihoz és publicistáihoz, amely határozottan állást foglalt a revizionizmus ellen, és a történelmi realitásokkal való józan szembenézésre, az új államalakulatok iránti lojalitásra buzdított. Indítványt tett ugyanakkor a magyar írók és újságírók összességét tömörítő kultúrliga megszervezésére. Bosnyák István szerint e felhívás közvetlen módon sarkallta a kisebbségi irodalmak kialakulását, s ily módon a vajdasági magyar irodalom létrejöttében is fontos funkciót töltött be.5 A jugoszláviai magyar irodalomnak szentelt munkájában Bori Imre viszont a bécsi emigránsok „ka- talizátori szerepét” hangsúlyozza. „Nem kis mértékben éppen az ő érdemük — írja —, hogy a vajdasági irodalom magasabb igények ostromára indulhatott, s az ő internacionalizmusuknak tudható be, hogy a vajdasági magyar irodalom tájékozódni kezdett a jugoszláv irodalom felé is.”6

Ez a „különös vérátömlesztés” (Majtényi Mihály), amely az önmagára ébredő jugoszláviai, csehszlovákiai és romániai irodalmat kizökkentette a vidékies tespedésből, nem volt, nem is lehetett problémamentes. Itt van rögtön a menedékjogot élvezők és a honi dilettánsok közötti ellentét. Az utóbbiak a műkedvelők jellemző buzgalmával és színvonalával — minden kontraszelekció ellenére — bizonyos hézagpótló feladatot teljesítettek, ök voltak ugyanis azok, akik amellett, hogy elsősorban saját írói érvényesülésüket keresték, hangot adtak a történelmi megpróbáltatás kiváltotta érzelmeknek és gondolatoknak. Biztosították a helyi irodalmi társaságok, színjátszó csoportok működését, s így szembefordultak a közönnyel, a tespedéssel. Megnyilatkozásaik azonban magukon viselték a maradiság, az érzelgősség, a tömény provincializmus jegyeit, s ilyeténképp szinte elkerülhetetlenül össze kellett ütközniük az „idegenek”-kel, akik viszont igen gyakran az avantgarde színeiben léptek fel.

Az utóbbi években megélénkült avantgarde-kutatás7 kimutatta, hogy csehszlovákiai, romániai és jugoszláviai képviselői, noha általában nem sok érzékenységet tanúsítottak az adott közösségi lét sajátoságai iránt, egyrészt több folyóirat és lap kiadását kezdeményezték, s ily módon — Bori szerint — tevékenységükhöz kapcsolódik a vajdasági magyar irodalom megszületése,8 másrészt nemzetközi tájékozódásukkal ablakot nyitottak Európa, a nagyvilág újítóművészete felé. Baloldaliságuknak köszönhetően közvetítőkké váltak a kor égető társadalmi kérdéseit kifejező irányzatok és alkotók, valamint az utódállamok radikalizálódó fiatal magyar értelmisége között. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy az avantgarde lapok oldalain találkoztak legelőször és leggyakrabban a különböző országokban élő magyar írók és publicisták.

Visszatérve az utódállamokban letelepedett emigránsokra, kiemelendő, hogy társa- dalompolitikailag is mindenütt a múlt letűnő tekintélyeivel, a tétlenségre késztetők és illúziókba menekülők nézeteivel szemben foglaltak állást. Az „aktivizmust”, a kisebbségi létből fakadó feladatok vállalását támogatták. Számosán végleg az illető országokban maradtak, ahol — gondoljunk csak Dienesre, Gaálra vagy Aradira — nagyjelentőségű teljesítményekkel járultak hozzá az önállósuló kultúrák fejlődéséhez. Nyilván az emigránsok tevékenysége sem ítélhető meg egyértelműen. Sokan közülük szinte illúziók áldozataivá váltak, s abbeli építő célzatú igyekezetükben, hogy kapcsolatokat létesítsenek az utódállamok többségének demokratikus erőivel, nem figyeltek fel időben a látszatok és szólamok mögött meghúzódó valóságra. Voltak olyanok is, akik érdekből vagy tapasztalatsanságból manipulálni hagyták magukat.

Már az eddigiekből is leszűrhető az a következtetés, hogy az „új ébresztők” legelső és legnagyobb különítményét az újságírók, publicisták, szerkesztők, majd az írók, irodalombarátok és a közönségszervezők alkották. És ha Ligeti Ernő eufemisztikusan arról számolhatott be, hogy a főhatalomváltozás utáni első hónapokban „a szellemi élet már csírázni kezdett”,9 ez a megállapítás a többnyire tiszavirág életű lapok és folyóiratok indítására vonatkozott. Marosi Ildikó adatai szerint 1914—1929 között Erdélyben 330 magyar nyelvű újságot, lapot tartottak nyilván, s ezek közül 113 Kolozsváron jelent meg, hogy rövid öt év leforgása alatt eltűnjön.10

Ami viszont a mindhárom országban napvilágot látott komoly, állandóbb jellegű lapokat és más kiadványokat illeti, fő érdemük abban jelölhető meg, hogy nyilvánosságot biztosítottak a kisebbségi öneszmélést tolmácsoló írásoknak, azoknak a vitáknak, amelyek a születő nemzetiségi kultúrák orientációját voltak hivatva tisztázni. Ha ennek