Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Gáli Ernő: Párhuzamok és érintkezések (tanulmány)

és a hatalomnak ez a lényegében változatlan osztályjellege a nemzetiségi politikára is rányomta a bélyegét. Osztályelnyomás és nemzetiségi diszkrimináció egybefonódása továbbra is belső feszültségeket gerjesztett, s noha a kisebbségekre nehezedő nyomás országonként, korszakonként változott, a fel nem számolt nemzetiségi kérdés az utódállamok egymásközti viszonyában is súlyos konfliktusokhoz vezetett. A Duna völgye — fájdalom — nem a népek testvériségének hónává, hanem a nemzeti-nemzetiségi ellentéteket a maguk érdekei szerint manipuláló nagyhatalmak játékterévé vált.

A sorsdöntő fordulat — érthető módon — messzemenő következményekkel járt a kisebbségi helyzetbe került magyarságra nézve. Ami a kultúra bennünket most közelebbről foglalkoztató világát illeti, mindenekelőtt az „úri középosztály”-t és a hozzá tartozó értelmiségi réteget ért kataklizmáról kell említést tennünk. A régi álamgépezet szétesése valóságos exodust indított el. Százezrek vettek vándorbotot a kezükbe, hogy sokan közülük az addig viszonylag biztos közalkalmazotti, tisztviselői, tanári életet — legalábbis átmenetileg — a vagonlakók, az állástalanok létével cseréljék fel. A megszokott struktúrák csődje, a hagyományos keretek, életformák és felfogások összeomlása zűrzavart és tájékozatlanságot idézett elő azoknak a fejében és lelkében, akik — többségükben az egykori uralkodó osztályok ideológiájának foglyaiként — most eszmei-politikai támasz nélkül is maradtak. Egyeseken csüggedt tehetetlenség vett erőt, mások csodavárásba menekültek. Passzivitásba húzódva sokáig nem akartak a tényekkel számolni.

A tradicionális központtól elvágva, a szlovenszkói, erdélyi és vajdasági művelődés mondhatni, légüres térbe került. Az ideiglenes elszigeteltség állapotába jutott. Helyben maradt képviselőinek a hamleti „lenni vagy nem lenni?” kérdésével kellett szembenézniük. Akik csak az újabb és újabb dátumok kitűzésével foglalkoztak, azok számára a dilemma tulajdonképpen nem is létezett. Akik viszont — a valóság szorításában — az „ittmaradás” elvét vallották és gyakorolták, létszükségletként érzékelték az új határok között életrehivandó magyar kultúra és a megfelelő intézményrendszer megteremtését. Ez a tennivaló számukra küldetésként jelentkezett, és a megmaradást szavatolta. Ilyeténképp az Irodalmi, filozófiai, művészi és tudományos alkotás, az iskolaállítás nemzetiségfenntartó funkcióvá lépett elő.

Fersze a felismert feladat nem egyszerre tudatosult, a feltételek sem voltak mindenütt egyformák. Az erdélyi írástudók viszonylag előnyösebb helyzetben érezhették magukat, hisz a fejedelemség tradíciója, a fejlett régi iskolahálózat, a sokáig megőrzött különleges közjogi státus, a gazdag népművészetről nem is szólva, olyan ösztönzőként hatott, amelynek eredményei rövid idő alatt megmutatkoztak. Noha a Felvidék

— mint ismeretes — sok kiváló írót és művészt adott a magyar művelődésnek, az első világháború előtt itt nem bontakozott ki korszerű kulturális élet. A Délvidék volt azonban a legmostohább országrész a túlzott központosítás alól most emancipálódni kénytelen szellemi mozgalmak számára, hisz a hosszú török uralom, majd á Habsburgok telepítési akciói igazán nem kedveztek a gazdaságilag egyébként virágzó vidék önálló irodalmi, művészi fejlődésének.

A vizsgált történelmi alakulás dialektikájához tartozik, hogy a hátrányok bizonyos összefüggések között mint serkentő tényezők érvényesülhettek. A magára maradt, levágott részként túlélésre késztetett vidék ugyanis erőforrásra találhatott a decentralizációban, az addig egyeduralkodó, kiváltságos helyzetben levő központ szívóhatásának megszűnésében. A provincia megszabadulhatott a provincializmus visszahúzó kölöncétől, hogy hagyományait és sajátosságait felfedezve, az együttélő népek kultúráival kiépítendő kölcsönhatások révén maga is termékenyítő eredményekkel szolgálja

— a minden konfliktus ellenére — egymásra utalt országok művelődését. A tömeges repatriálások okozta értelmiségi veszteségeket részben a magyarországi baloldali emigránsok érkezése, tevékenysége pótolta. A romániai, csehszlovákiai és jugszláviai magyar irodalmak, kultúrák történészei szinte egybehangzóan méltatták annak a „szürke állomány”-nak a kisugárzó hatását, amely a demokrata, illetve szocialista politikai menekültek, közírói, lapalapító és irodalomszervező munkásságában mint korszerűsítő, látóhatárt tágító, a radikalizálódás irányában erőre hajtó szellemiség szilvánult meg. Míg Görömbei főleg a magyar progresszivitás folytonossága szempontjából értékeli jelenlétüket Csehszlovákiában,4 Bosnyák István a Tűz című pozsonyi lap jelentőségét emeli ki. A „rotációs irodalmi bulvárlap” 1922. július 30-i száma szózatot intézett az