Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Gáli Ernő: Párhuzamok és érintkezések (tanulmány)

PÁRHUZAMOK ÉS ÉRINTKEZÉSEK

A középkelet-európai értelmiség megírandó történetének szerzői sajátos ismétlődésre figyelhetnek fel. Ez a jelenség az első világháborút követő években volt észlelhető azoknak az írástudóknak a tevékenységében, akik — ä megváltoztatandók megváltoztatásával — a XIX. század „ébresztői”-hez hasonló küldetést teljesítettek. Ha az utóbbiak — mint ismeretes — azzal biztosítottak maguknak megbecsülést, hogy később pótolhatatlannak minősülő szerepet játszottak e táj nemzeteinek fejlődésében, a nemzeti nyelvek és művelődések felvirágoztatásában, XX. századbeli utódaikra ama — túlzás nélkül történelminek értékelhető — feladat várt, hogy kisebbségi helyzetbe került nemzettöredékeik számára eszmei-erkölcsi fogódzókat nyújtsanak, s ily módon segítsék őket egzisztenciális tájékozódásukban a megváltozott körülmények között.

Az elkészítendő krónika írói haszonnal alkalmazhatják ebben a vonatkozásban is a komparatisztika módszereit. Kitágíthatják a kapcsolattörténet, a hatásvizsgálat, a recepciókutatás hatókörét azokra a társadalmi-politikai viszonyokra, amelyek a csehszlovákiai, romániai és jugoszláviai magyar értelmiség 1918 utáni funkcióinak kialakulásában meghatározóak voltak. Azonos előzmények és hasonló létfeltételek számbavételével rá kell mutatniuk szellemi kölcsönhatásokra is, hogy részleteiben idézhessék fel a népcsoportjaik azonosságtudatát kidolgozó és a nélkülözhetetlen intézményeket létrehozó írók, szerkesztők, tanárok, gondolkodók — tanulságokban gazdag — közvetlen vagy közvetett együttműködését.

Egy ilyen stúdium, amelyhez néhány szemponttal és adalékkal mi is hozzá szeretnénk járulni, nem előzmények nélküli. Az irodalom- és ideológiatörténet, az összehasonlító irodalomtudomány művelői már számos ténnyel és megfigyeléssel világították meg a két világháború közötti korszak utódállamokbeli magyar értelmiségének teljesítményében fellelhető, vagy az általuk feltárt rokonvonásokat és interferenciákat. Dávid Gyula például — többek között — árra emlékeztet, hogy Jancsó Elemér feltárta a kelet-európai felvilágosodás párhuzamait,1 Görömbei András a Győry Dezső és a Makkai Sándor gondolatvilágában egybecsengő misszióstudatra utal,2 Szeli István pedig arra szólít, hogy az összehasonlítások során a nagy összefüggések felderítésére, a „balkáni-kelet-európai térséget egyaránt besugárzó és közösen átható irányok, mozgalmak, szellemi erjedések” feltérképezésére helyezzük a súlyt. Nem a hatás kérdésének — írja —, hanem a viszonyok és kapcsolatok komplexumának kell a vizsgálat központjába kerülnie.3

Vizsgálódásunkat mi is a korabeli események felelevenítésével kezdjük. És itt rögtön közös, összekötő mozzanatokra bukkanunk. (A hasonlóságok, sőt azonosságok nyomatékosítása természetesen nem menti fel a kutatót az egyes országok történelméből, struktúrájából stb. származó egyedi jegyek kimutatása alól.)

A társadalmi és nemzeti felszabadulásukért — az októberi forradalom ösztönzésére is —küzdő tömegek nyomása alatt összeomlott Habsburg-birodalom helyén létrejött államalakulatok megvalósították ugyan az Osztrák—Magyar Monarchia elnyomott népeinek nemzeti egységre és önálló állami létre irányuló törekvéseit, de nem érvényesíthették maradéktalanul a szigorú értelemben vett etnikai elvet. Csehszlovákia, Nagy-Románia és Jugoszlávia soknemzetiségű államként született meg, határaik között jelentős számú kisebbség maradt. Az uralom a tőkés-földesúri koalíciók kezébe jutott,

Gáli Ernő