Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
— Annál is nagyobb — csapott rá a szerkesztő ingerülten. — Ö az istennél is nagyobb, mert ha azt mondja, hogy jitt ne legyenek hegyek, eltűnnek, s ha azt mondja, másfelé vigyen a folyó útja, úgy történik. A tanár felesége már nem tudta követni a szavak értelmét, érezte, többet nem tud' szólni maga mellett, gondolatai összekuszálódtak. A tanár zavartan bele-belekortyolt. a pohárba, a nagy ember igazságára gondolt most... Igazságos király, igazságos császár, igazságot mondó legendák és mesék. Valami menyugtató, eligazító fogózót keresett; igen, valóban, Sztálin hasonlít őseimre, így hajlott nagyapám bajusza is... — Sztálin az emberiség —emelte fel hangját a szerkesztő —, az emberiség sorsa- tőle függ... Megihlette :a művészetet is, festők, írók, költők hányan szóltak már róla. Olvashatjátok, hallgatjátok a rádiót is, nagysága elől a művészet sem tud kitérni. Dzsambul Dzsabájev százéves öregember gyönyörű himnuszt zengett róla. Vagy hallgassátok meg ezt: Te adtál hazát, Te tollat kezembe, és új vért ereimbe. Ajkam te bírtad szólásra, arcom mosolygásra, szívem lángoló szeretetre, s Te mutattad meg az utat népemnek a jövőbe ... Ez már a mi költőnk szava, a saját nyelvünkön, már mi is halljuk. Tudjátok, milyen nagy dolog ez? A némaságból elértünk a himnuszig, elértünk a himnuszok korába, aranykor jön... Felzárkóztunk a világhoz... Az a baj, nem tudtok lelkesedni, látom, de csak azért, mert keveset tudtok még. Mint már annyiszor, most is hallgattak, s nézték a nagy ember képét. Várták, szólalna is meg, élőszóval igazítaná el gondjaikat. Itt érte őket az este, árnyékuk nőtt az asztali lámpa fényétől, mozdulataik a fal tetejére kúsztak, aztán visszahullottak. A kopott sarkú később megmutatta esküvői képeiket, három egyszerű felvételt: felettük a négy lábú vár, mögöttük kopott, alacsony házak, öreg, hepehupás, macskaköves utca. — Ráismertek a tájra, nem? Ez a legénypálya, a legényfuttató, a Vödric — mondta nevetve az asszony. — Aki vidékről jön, az itt mind megfordul. Sokan itt kezdik, itt a legkönnyebb ágyhoz jutni. 'És persze itt laknak a tente mamák. A kurva nénik, van belőlük, pfujj... Itt zajlott a legénybúcsú is, híres helyen, lotyók díszkíséretével. Az utolsó szavak már ingerültek. — De hisz nem volt semmi — mentegetőzik a szerkesztő —, megittunk két stampedli pálinkát, utána megettünk egy levest. Mit lehet csinálni egy éjszakai menedékhelyen? A társaságunk egy utcaseprő volt, aki egy pohár sörért kihúzta a zápfogát, barátnője pedig ugyanezért a fizetségért maga alá vizelt... Azt is ismerni kell, mindent meg kell ismerni... — Énekeljünk — ajánlotta a kopott sarkú. Zümmögni kezdtek, majd énekelni bátortalanul. Elmondták a nagy ember kedvenc dalát, a Szulikót, utána egy pásztornótát, aztán ismét Sztálinnak kedveskedtek: szólon- gatták Szulikót, hívták a grúz hegyek messzeségéből... A tanár és a fehér arcú felesége indult volna, de a melegedő jókedv kitágította a szoba falait. Ott marasztalták őket. A két asszony a vaságyon aludt, a férfiak a földre terítettek maguknak pokrócot: — Mi leszünk a betlehemi pásztorok — nevetett a szerkesztő. Az isten árnyéka és a halhatatlan nagy ember arca egymáshoz törve lebegett felettük. Feküdtek, kövek lettek hatalmas vízfolyás útjában, mozdulatlan alakjuk felpúpozta a vizet. Minden új fogalom testükbe hatoló ék, s valami kegyetlen ridegséggel választja el egymástól a dolgokat. Az embereket is átrendezik az új szavak: jókra és ellenségekre. Talán nem is tudják, hogy testük-lelkük az idő választóvonalára nehezül. (folytatjuk)
