Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

Kinél nem voltunk még? — néznek egymásra.

— Senki sem törődik velünk — mondja az asszony. Nyújtózkodik a férfi, ásit, egykedvűen nézi a járókelőket. Ingerültség ül közéjük.

Az asszony azt gondolja, folyton beszélni kellene, hogy ne szűnjenek meg tudomásul venni egymást. A beszéd összeköt, s ha megszakad a szó, úgy érzi, eltávolodnak egymástól, nem látja a férfi gondolatait, hideg lesz a keze tapintása is. Pedig állandóan kell, hogy legyen egy pont, ahol érintkezünk, így képzeli.

— A fekete hajú asszony mit mondott tegnap? — kérdi bátortalanul.

— Mindig ugyanazt. Járok utána, van is valami, de még nem biztos... A házasoktól mindenki fél. S egyre gyakrabban beszél a pénzről, befektetés nélkül nem megy, ezt ismételgeti. Arra is kíváncsi, mennyi pénzünk van. Első alkalommal megfizettette a kávéját, másnap az ebédjét, harmadnap pedikűröshöz készült, tegnap a fodrásznál kellett megvárnom, azt is én fizettem. Az ígéretek arányában minden nap többet akar, és egyre elegánsabb, szagosabb, ápoltabb ...

— Kire hasonlít?

— Kövérkés, fekete, nagy mellű, és sokat mosolyog.

— Én is elmegyek veled. ________________

— Inkább nem.

— Miért? ... Miért nem akarod?

— Nem ismerem, nem tudom kiféle, számomra ismeretlen emberekre hivatkozik állandóan. Lehet a városi alvilág is. Lépre is csalhatnak, behúzhatnak, ezt a fajta embert nem ismerjük. Te sem, én sem.

— A lakásuk milyen?

— Csak az előszobában voltam... Sok ajtaja van.

— Ök nem akarnak magukhoz?

— Nem.

— Beszéltél valami kisöregről is.

— Ügyvéd volt, most ebből él, közvetít, seftel. Élősködik, mindig más kávéházban ad találkát. Ö előleget akar, becsületszóra... Nagyvonalúan.

— Mennyit kér?

— Ötezret, tízezret, attól függ, mit akarunk.

Hallgatásukra ismét porként hull a forgatag zaja. Magukban sorra veszik a rokonság minden látható elágazását, főleg a távoliakat: e város felé nem vezetnek emlék- utak. A vándorlások, az elköltözések iránya másfelé vitt, ez a város nem esett útba. A remény és a vágyak útjába sem — messzi, idegen föld volt mindmostanáig. Meztelenül vannak itt, ősök, elődök árnyéka nélkül, gondolataik a puszta eget nézik.

— És az ismerőseid, az itteni új barátaid nem segíthetnek?

— Hasonló gondjaik vannak, biztatjuk egymást...

— Az utcán még sincs egyikük sem.

— Városszéli albérletekben kuporognak, a magunkfajta vidékről jöttek most a periféria és az albérlet zónájába tartoznak.

— Nevessünk, nevessük ki magunkat — mondja keserűen az asszony. — Van valami távoli katonatiszt rokonunk, állítólag nagy ember, partizán volt.

— Voltam nála, tanácsot adott, és segített megírni egy kérvényt. Kértem is, csak addig költözhessünk hozzájuk, míg találunk valamit. Megmondta kerek perec, katonatiszt nem vahet magához albérlőt.

— Mit írjak anyámnak?

— Jót, jól vagyunk ...

— Belénk eshet a tetű is, ki törődik itt velünk?

— Ismerek egy diakonissza nővért, bibliaórákat tart péntek esténként... Elmegyek hozzá.

— Azt nem.

— Kedves ember, alázatos, számos hivő testvére van, ismeretsége.

— Inkább a csillagos ég alatt vagy az állomáson.

— Mindent meg kell próbálnunk, nem értem a heves ellenkezésed, nem értem azt a hebehurgya beszédet sem a bőröndlakásról.

— Egyszerűen nem akarom, más magyarázatom nincs is. Nem akarom az isten nevében adományozott segítséget, nem bírom a szamaritánuskodást: nem bírok semmit,