Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
•ami a szegénységre és a megaláztatásra emlékeztet. Tisztán szeretnék élni, az alázat kötelékei nélkül. — Érthetetlenül nyers vagy, indulatos. Mi történt veled? Mintha földdel hánynád be magad... „Fordítsd el a te szemedet én tőlem, mert azok megzavarnak engem.” — Mi ez? — Egy sor a bibliából, az Énekek Énekéből. Ellenségként nézel rám, azért mondtam. „Vesd el a haragot a te szemedből, és vesd el a gonoszt a te testedből, mert az ifjúság -és a hajnal hiábavalóság...” Ez a Prédikátorok könyvéből való. — Ha már nem tudsz mást mondani, a bibliát tartod elém, és kenetteljesen szavalsz: nézd, ez itt a Krisztus teste, éretted is megtöretett, hisz Jézus a testvéred. Ezt •mondja a szemed is. Van egy közös testvérünk, Jézus Krisztus ... — Én ilyen vagyok, Jézus nekem testvérem, hiszek benne. Nem is tagadom. Te ezt nagyon jól tudod, és kérlek, ebből ne csinálj tréfát... Istenhitem számomra meggyőződés, s emiatt ne bánts, ne harapdálj, az én életem ilyen. Ezt már sokszor mondtam. Én képtelen vagyok egyik napról a másikra ruhát váltani, és miért is tenném? Most persze ez divat, levetni előző bőrünket, kibújni önmagunkból, aztán futni puha kis léptekkel... Mi értelme e hirtelen átváltozásoknak? Kinek jó ez a for- golódás, ez a kapkodó ruhacsere? — Mi atyánk, ki vagy a mennyekben... add meg a mi mindennapi kenyerünket — és lakásunkat... — szavalta patetikusan a férfi. — Vannak, akik csak a bőrük felületén hordják hitüket, azoknak elég egy dézsa esővíz, és már átkeresztelkedtek... Oj isten születik, új vallás, ezt mondják minden, .minden összejövetelen ... Én akkor sem tartozom azok közé, akik zsebükben hordják az istent. Az én istenem bennem van, a lelkemben, a lelkem minden részében. Engem így neveltek. S az ilyenek mit tegyenek? Alázkodjanak? Hazudjanak? Akik most -ezt teszik, nem gondolnak arra, hogy mindennek rendelt ideje van? Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének: ideje az ölelge- kiszaggatásának . .. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak ... Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek... Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének: ideje az ölelge- tésnek és ideje az ölelgetésből való eltávozásnak ... Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek: ideje a megőrzésnek és ideje az •eldobásnak... — Elég, elég! Prófétalány vagy, kedvesem... A napkeleti bölcsek beszéltek így, és azok leszármazottai. Hagyd abba, kérlek. Fáradtan nézték egymást, az asszony arca sápadt volt, szemében konokság ült. — A mi gondunk nem kisebb, mint az első emberpáré volt, mindenünk van és semmink sincs: házunk, otthonunk, hazánk, ég és föld ... Magasról néz ránk @z isten, gyönyörködhet. Két porszem vagyunk, akik közül az egyik azt hiszi, hogy magában hordja a világ minden emberének jóságát és gondját — mondta ellágyultan a férfi. — Szeretetét is — tette hozzá az asszony. Az utcák sokasága most sivatag, fél nap múltán már süpped lábuk alatt az aszfalt. .Látni, ahogy a szürke horizont szélén csillogva száll a por: az utcák végére oázisokat képzelnek, pihenőket, mosolygó arcú idegenekkel. A menés tudata most a legjobb érzés. Lépnek, cselekszenek, nem múlik hiába az idő. És a maguk mögött hagyott távolság sajátukká válik: már vannak utcáik, mire leszáll a nap, övék lehet az egész sivatag. A várakozás így épít ábrándot, s az ábránd ismét várakozást. A bőrönd most az idő végtelensége köztük, türelmesség, mint órákkal ezelőtt a biblia ezeréves bölcsessége. Hallgatagon lépked a férfi, kutató-kereső gondolataival előrerohan, mély, nagy lélegzetet vesz: mintha leszakadt volna a másikról, megérezte a magános rohanás csábítását •és esélyét... Azt képzeli, sikerül megrántania a világ nagy szekerét, mert ,csak így vehetik őt tudomásul: erejét, elhatározását és jóságát... Együtt lépdelnek, férj •és feleség, de a férfi már messze rohan. Vannak mozdulatok, amelyek elsodorják az -embert, s vele az előző időt, az elmúlt helyzeteket. A férfi gondolatait valami megmagyarázhatatlan türelmetlenség hajtja, évszázados
