Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
— Piroska Mihály! — kiáltja az atléta —, ide gyere, közelebb... Nem tudjuk abbahagyni, őrület, már mészarcok forognak körbe, érzem, ahogy elválnak a körtől, tudatom lassan átvált, lehullik rólam a fáradtság, a kör felszíne előbb puhasággá, aztán rőzsás-lilás foltokká alakul, elhagyja testemet a félelem, kiszárad belőlem. Egybegörcsölődünk az atlétával... — Hagyjátok — mondta valaki a rózsás lilaságból. Későn szólt, már nem tudtuk egymást elengedni, a szavak ereje már kevés volt a megálláshoz... ;már egy sors vagyok az atlétával, igen, vannak helyzetek, mikor rá kell bízni magunkat az erősebbre, át kell venni mozgásának ritmusát, el kell tanulni mozdulatainak Irányát. Azt kell tenni, amit ő tesz, megalázzuk így magunkat, de erőt is kapunk. Volt pillanat, amikor azt hittem, meggyűlölöm a másikat, azért, mert erősebb, azért, mert megaláz, mert lemaradok mögötte... Aztán belezökkentem az ő ritmusába: átvettem kezének, lélegzésének ütemét, talán akkor lobban el belőlem a harag... Dobban- tásaink, csusszantásaink azóta egyformák, egyenletesek. Beletáncolunk önmagunk életébe, mintha messziről jönnénk, így közelítjük saját sorsunkat. Talán most oldódik bennünk valami nagy idegesség, az ilyen szilaj tánc nagy erővel kényszeríti egymáshoz az ’élet rendezetlen dolgait... Egymáshoz döntött szálfák, ez jut eszembe ... — Hagyjátok — mondják többször is —, hagyjátok ... Már valahol fent táncolunk, az ég felé nyúlunk, már ugrálunk is: magasra, magasabbra, hogy érjük el a világ tetejét; és távolodnak a rózsaszín-lilás foltok, mögénk hullanak a napok... Innen felülről úgy rémlik, minden csak egy pillanat. Egy pillanat a tánc, lehet végtelenség is; fölfelé zuhanás; emlékével visszaragyog a világ, az élet ős színei: zöld, fekete, fehér. Hallgatnak, ez most a visszafelé út, bár maradna végtelenség a szilaj tánc éjszakája, hogy érinthetné az élet eljövendő pillanatait. így lettem Jeromos. Nagy hangos lihegéssel indulnak a mozdonyok, fékeznek, tolatnak — durva hangok falják az éjszaka idejét. Innen sokfelé ágazik út, cseh földre, morvára, Szlovákia hosszú testébe, a magyar síkságra — ilyen a beszéd is, sokszületésű. A nagyváró halkra fogott éjszaka-világ, magányos ácsorgók, .kiscsapat várakozók, átmeneti lakosok — vannak, s nincsenek. Éjjeli menedékhely is az állomás, korhelyek, filléres vagányok, utcalányok, férfiszerelemre vadászó melegek, sörre szomjas ku- nyerálók ... Éjjeli fogadó is az állomás: mocorog, nyög, ásítozik — nyilvános hálószoba. Az álom itt lepkepillanat, végállomás vagy átszállás a holnapi nap felé. Itt fapaddá zsugorodik az éjszaka, s köztük a bőrönd, mint a világgá menők tarisznyája. Száz alakja van: kapufa, ajtó, udvar, társítható hozzá minden emlék — nóta, szomorúság, halál, az élet örökös jövésmenése. A bőrönd most megtapintható idő; életük egyetlen berendezése, vagyon — otthonról egyedül ez jött velük. A férfi arra is gondolt már, ha nagyobb lenne, beleköltöznének, s változtatnák helyüket, postafiókot nyitnának és mindig más irányból jönnének a városba. Az asszony félénk kis mozdulatokkal tekinget maga köré, ismerős arcok után kutat, a fésülködőtükörre és az ágyra gondol. Időnként kövérkés vasutas jelenik meg az ajtóban és bekiáltja a vonatok indulását: Prága, Kassa, Zólyom, Varsó, Budapest — valami félhomályba rohannak bele a vonatok. Lebillen az asszony feje, lassan oldalára dől — ahogy álmok vizén süllyed a hajó —, kezével a bőrönd fogóját tartja. A szomszédos lőca-ágyak lakói szunnyadt mosollyal nézik a képet, ezt teszi a férfi is. Közelebb is hajol — úgy nyomja el az álom. Reggel sokfelé sietnek az emberek, s ők folytatják a tegnapi napot. Fészkéről riasztott madár az asszony, fehér bőrén az álomút gyűrődései vezetnek a semmibe. Ketten markolják a bőrönd fogóját, s mennek. Eleinte céltalanul, csak úgy a szerencse csalóka irányába. Kis idő múltán leülnek egy padra, és megkezdődik a tehetetlen állapot körbeforgása.
