Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
ben meg nem dől a két test. Öreg körhiták indulnak így. A fiú megérzi a másik lábait, combjának izmait; kézfogáson kívül még nem ért hozzám férfitest... Megrándul szinte, fizikai ellenszenv és valami gyengeség remeg benne... összeszerelmesedünk, csak úgy lecsorog szája szélén a szó. Érzi, ahogy egymásba merrvü.nek a tenyerek, keresik a legjobb fogást, kapaszkodnak. S forognak, a körülállók arca még szabályos fehér homlokú házak sora. Majd elfogja valami kis szédülés, észrevétlen hajlik az utca, s (fordul, fordul, mígnem abroncsként fonódik köréjük. A tánc óriás csizmája, gondolja a fiú, anyám méhétől ^gészen az égig vihet... Érdekes, előbb a fehér ingek sora folyik egybe, ismeretlen érzések, a táncban összeomolhatnak a házak is, és új arcok serkenhetnek köröttem... S a zene friss, Piroska Mihály mosolyog, a fordulás pilanataiban így marad meg a táncolok szemében. Ha meghalnának is, mosolygó szempár lenne a búcsúztatójuk. A táncolok már nem mosolyognak, húsukba vág a nyakkendő, szorít, folyt, és nem lehet elengedni. Nem engtöl a t stük vonta kör, nem engedi a kezek görcse sem, a lihegésük, a zene ... Már kört vonnak köréjük, s nem engedi hiúságuk, önérzetük sem. így válhat a játék drámai komollyá, így lehet a mosolyból görcsös fintor. Tapsolnak nekik. S a zene nem fárad, a prímás mosolya nem mozdul, a körön bévül minden eimerevült — kőarcok között forognak. Már alig látni a szemek színét, egybefolynak, fényüket vesztik: az otthoni barátok szeme más, más a barna bőrű lányé, anyámé is más — az jő szemükben van valami láz, ha néznek ... Egy-egy villanásra magamhoz emelem a szemüket, aztán lefordulnak a körforgásról. Ide rántanám őket is, kört húznánk, a vállak fölött néznénk egymást, a táncoló szemeket, mert a táncoló szem az más, az vigyázó, elkísérő ... Körültáncolnám a barna bőrű lány szembogarát, hogy ne feiejtsen, így engesztelném anyámat is, bocsátana meg, hogy elmentem tőle ... Az atléta fölényesen, felülről néz, láthatóan ő az erősebb. — Hagyjuk — szakad ki a másik száján. — Haja-haja seje-haj... De a szorítás nem enged, az atléta megérezte fölényét, görcsbe rándult mosolyával most feszíti keresztre a másikat. Amaz tréfának vette a kört, nem gondolt a felszakadó indulatok erejével. Előbb csak a mosolyos jókedvet látta — azt hitte, két nóta hosz- szán egymáshoz barátkoznak. Emelkednek a lábak s dobbannak, egymást tartó kezükben egybefolyik a vérük, érzéseik (mégis elválnak. Rájuk kövesedik a kör, nem lehet kilépni belőle, a gyengébb feje fölött megjelenik a másik akarata — az erősebb önérzete. Hagyjuk, mondaná másodszor is... Nem lehet megszégyenülni, önmagam gyengeségét nem válthatom meg könyörgéssel. Innen pedig - más út nem vezet, kibírom vagy eléjük rogyok, megmérkőzöm vagy nevetség tárgya leszek... Érzem, ahogy süllyed alattam a kör, félláb hosszával már mélyebben állok, mint a bámészkodók arca. — Hogy hívnak? — kérdi sziszegve az atléta. — Fiú, fiúnak — lihegi. — Nem Jó, nem jó, heszesze... Jeromos, az leszel, Jeromos. Piroska Mihály! — kiáltja —, Jeromosnak húzd ... Rata, rata, hetyetye, professzor Jeromos ... A zenész imbolyogva lép elő valami homályból, mintha erdőből jönne. Előbb a hegedűje tűnik elő, aztán gyűszű szája, végül mosolyát nyújtja a fák közül. Az atlétára ragyog a szeme, nekem csak pillantása jut. — Aja-haja, seje, haj... Ki találhatta ki a nyakkendőtáncot? Téboly ... Csak jókedvet kellene éreznem, rikkantani, dobbantani, megállni és újra. Kiordítani Jnagamból még a holnapi napot is — a többiek ezt teszik. Kígyóként kúszik bennem a félelem. Hol az erőm? Félek az erősebbtől, ahelyett, hogy legyőzésére kelnék, gyengeségemhez hátrálok... És mire jó ez? Ostoba virtus, megbámulnak, s akit legyőznek, azé lesz a káröröm, a gyengébb az mindig árva gyermek... Ha most elengedné a nyakkendőm, a izen,észek közé zuhannék, összetörnék egy hegedűt, magam alá temetném Piroska Mihályt. Az ilyen vigyorgó pofákon csak így lehet bosszút állni, testem jalá szorítanám, érezze meg ő is, milyen az erősebb súlya ... Vigadni akartam, és csak berántottak a sorba. Valakit mindig le akarnak győzni, még így, a táncban is...
