Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

ték egymás arcát: sötét fekete hajak, olajjal simított választékok — ezeréves mozdulatlanság pillanata. Felemelő és rémisztő látvány, ahogy egy helyre néznek; iárvizek tükrébe, s holtak arcába merednek így.

Kehelyből itták a bort, mi vagyunk a husziták, kiáltotta valaki: Koccintottak, megfeszülve előredőltek, gályarabként nyúltak az evező után... Mi vagyunk a husziták, mi vagyunk a husziták, kiáltják háromfelől, dobbantgatnak is az asztal alatt, de a többiek nem követik őket. Elhajolnak e szavaktól. A bor hullámai már áztatják komorságukat, nótákba kapnak, a kezdő sorokat mondják csak, mintha nagy erdőben hívnák, szólongatnák egymást.

— Mondjuk el a husziták énekét — szól egy pamacsbajuszú a sor közepéről. Elhallgatnak, nem tudja senki. Az asztalt nézik szégyenkezve, de az ital következő hulláma lemossa róluk a tétovaságot.

— Én azt mondom, kérem szépen, menjünk csak a mi utunkon —, ajánlja egy piros arcú. S kezdi is: „Csak egy kislány van a világon...” Ezt mindenki énekli.

— Ez is nemzetközi — kiabálja a nóta soraiba az előző. Végzik és újrakezdik a dalt, ez most a faluból kivezető ösvény, ezt a kisutat tapodják most ,valahányan, s festik kékre, rózsaszínűre vagy pirosra.

— És most, hogy „Kis falunak csendes templomában...”

— Ezt nem, ezt nem, ez a kispapok nótája, inkább kesergőt, amit hősök énekeltek... „Nagymajtényi síkon letörött a zászló...” — Mert a zászló — kiabál közbe a ipiros arcú —, mert a zászló, az szent...

— Azután a Rákóczi búcsúzóját... „Elindultam szép hazámbúl...” — Nyújtva éneklik, mintha a Kárpátok völgyeiben szomorkodnának száműzötten.

— Miért csak a mások nótáját mondjuk örökkön? Miért? Csak a régesrég időkről tudunk gajdolni? — kérdezi hangosan egy fekete szemű jogász. — A mi hazánkról énekeljünk, a Tiszáról, Dunáról, Garamról, Bodrogról, Latorcáról, az Ungról, a Nyitrá- ról. Ez a mai hazánk ...

— Azt sem — szólnak közbe —, induló kell, induló ... „Kovács vagyok . . . Kovács vagyok, ifjú a lelkem ...” Ez a kor lelke. Énekeljétek ...

Ezt Magyarországról hozták a jogász urak. A háború után ott kezdték tanulmányaikat, négy év után hazatoloncolták őket... Itt fejezték be jurátusi életük. Ők voltak az első magyar színjátszók, ők voltak az első éneklők, ők voltak az első nagy udvarlók és nagy mulatók is.

— Piroska Mihály! — kiáltotta egy atléta termetű fiú. Piroska Mihály művész úr mélyen meghajolt a friss doktorok nagysága előtt.

— Mi vagyunk a husziták, husziták, rata, rata, ram... Kovács vagyok, ifjú a lelkem ... Zakatol a vonat. — Körbesodródtunk, és ismételtük, gajdoltuk a pesti utcák divatos versikéjét: „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat...”

Zakatoltunk a Kis-Kárpátok alatt, gőzös és masiniszta nélkül... És ősösztönünkből minden mozdulattal felszakadt egy réteg, összekövesedett érzéseket téptünk le egymásról: tépte a bor, tépte csapkodó éneklésünk, tépte saját ; kezünk is... Sohasem tudni, hogy egy induló hangulat mikor válik öntépéssé, megszabadulássá önmagunk örökölt feszültségeitől. Kár, nagy kár, hogy festő nem látta a még józan testek meg- feszülését: ahogy megfeszül a fiatalság, az öröm terhe alatt is, amíg éneklés terem •a szilaj mozdulatokból.

— Gyere táncolni — rántják magukhoz a fiút ketten is. Verbunkos vad lépése ez ■a mozdulat, tétovázókat ragadnak így magukhoz a vakmerők — cselekedni, máris lépni ...

Eddig ezt nem ismertem, elhatározó gondolat lehet egy pillanat is. Ha táncba indultam, elbizonytalanodtam, méricskéltem, sokáig még számoltam is magamban, ahogy a tánciskolában: eegyet, keettőt, háármat, néégyet... A tangó 1 ritmusa, igen, ez ivódott belém, meghajolni, átkarolni és kilépni jobbal... Anyám sohasem táncolt, mégis •ez tetszik neki, ez a mértéktartó lassúság, talán ez idegződött belénk, mióta vagyunk a földön. Most egyszerre táncba ránt valaki ... Férfitáncba.

— Vesd le a kabátot, az inget is: kösd vissza a nyakkendőt. így.

— Nyakkendőtánc — kiáltja az atléta. Jobb kezükkel markolják az álluk alá görcsölt göböt... És indul a forgás, óvatosan, teher alá feszülve mozdulnak el a lábak: .az első pillanatban bohókás játéknak látszik, mosolygás tárgya — míg egymás ellené