Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

Dobos László

SODRÁSBAN (II.)

Sokat töprengett az asszony, még együtt van bennünk a világ: gyermekkor a leány- sággal, leányság a szerelemmel... Miért nem lehet egybeönteni az időt, a tegnapot a mávala a régit a mostanival, a szülőföldet a messziséggel? Ingerelte a dolgok látható különállása, idegesítette, úgy érezte, ebből adódik élete minden feszültsége.

Ahogy gyalogoltak a parkerdő fa-alagútjában, mögöttük jött a nyár, a meleg, a homok, a víz. Velük jött az éjszaka és kilátásai: a váróterem, a reggel, a bőrönd.

— Forduljunk vissza — mondta az asszony.

— Van időnk — ütötte el a férfi, s mentek tovább.

Anyjától ma kapott levelet, tele van sírással. „Gyertek haza, ne maradjatok az idegenségnek”, ezt kesergi.

— Mit válaszoljak neki?

— Maradunk, így határoztunk.

— Ez a te akaratod, te akarod így.

— Már annyiszor .magyaráztam, nekem még tanulnom kell. Ha visszamegyünk, beleragadunk nagyapáink házába. Mit tudhat egy végzős egyetemista?

— Ott is esznek kenyeret...

— így mondja az én anyám is.

— Forduljunk vissza, hazafelé ...

— Nem.

Határozott volt a férfi, maga sem tudta, honnan, s miként termett benne a világgá menő bátorság.

— Ha hazamennénk, minden gondunk megoldódna, nem lennénk ráutalva másokra, nem kellene kopogtatóként kérni-könyörögni senkinek... Megbecsülnének. Lehetnénk szeretetben. Itt mindenünk egy bőrönd. Forduljunk vissza...

— Nem.

— Itt társtalanok vagyunk. Senkink sincs, eljön a vasárnap délután, és csak vagyunk, nézünk egymásra. Nincs kihez mennünk sem... Az emberek hiányzanak, a közeliek.

— Igen, a töltött káposzta és a tyúkleves... Mi most hódítók vagyunk itt, meg kell hódítani a várost. Magunknak. Én így gondolom, erőszak és fegyver nélkül, előbb a várost, aztán az országot.

— Ez megint frázis, a török basák beszéltek így.

— Nekem már vannak Ismerőseim, lehet belőlük barát is. 'Ismerek fiatal jogász, doktorokat, voltam az avatási örömünnepükön.

— Erről még nem beszéltél...

— Lányok nélkül, csak úgy borral és zenével.

Katedrális, a gúnyolódó jókedv emelte azzá, a városszéli alvilág tanyája volt, ebből csináltak kultúrpincét. Fiatalok verődnek ide, néptáncosnak, énekesnek, versmondónak,, bámésznak is — akiket a háború utáni évek sodortak a Városba. Itt minden este változik a szín, tegnap a jogászdoktorok búcsúztatták jurátus fiatalságukat.

Piroska Mihály, így mutatkozik be a prímás, apró, szemüveges, félkopasz ember — ő volt közöttük az egyetlen városi őslakos. Hosszú kocsmaasztalnál ültek a jog reményei, fehér ingben — dolmányos varjak sora könyökölt a föld szélére. S nézték, keres