Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Rácz Olivér: Szépségkirálynők (elbeszélés)

— Tudtam? — kérdezte a Manuela nevezetű leányzó megbántottan. — Honnan tudtam volna? Maga azt mondta, dobáljak csókot, hát én dobáltam. Két kézzel dobáltam. Izomlázat kaptam tőle, úgy dobáltam. Mit tudom én, melyik a polgármester? A jobb kiállású palinak dobáltam... Tudhattam, hogy az ványadt muki a polgármester?

A menedzser a magasságos egek fölé lökte a két karját.

— Meg vagyok én áldva ezekkel a libákkal — panaszolta keserűen a férfinak. — Az egyik elkésik — —

— Dugóba kerültem — mormogta az elkésett szépség berzenkedve. — Mondtam már, hogy dugóba kerültem ...

— Az egyik dugóba kerül — ott egye Imeg a fene magát is, édes fiam; a másik meg a polgármester helyett a kormányzónak dobálja a hülye csókjait... Én pedig közben már két reklámügynökségnél lekötöttem magát, édes fiam...

Az elkésett szépségkirálynő-jelölt felfigyelt.

— Engem nem? — kérdezte kihívóan.

— Maga fogja be a száját, fiam — mondta a menedzser komoran. )— Magával (más terveim vannak.

— Engem miért nem? — kérdezte az elkésett szépségkirálynő-jelölt harciasan.

— Két reklámügynökségnél! Tudja maga, mibe kerül ez nekem? — A Manuela nevű szépség boldogan tapsikolt.

— Két reklámügynökségnél? Csak nem igazán?

— De igen, édes fiam — mondta a menedzser sötét dühvei.

— Egy arcápoló szerekkel üzletelő mukinak meg egy fogkrémes pacáknak, édes fiam. Meg vagyok én áldva magukkal, édes egy gyerme *------V

áratlanul elhallgaott, a Manuela nevezetű szépségkirálynő-jelöltre bámult.

— Mondja — kérdezte gyanakodva —, ezek a maga valódi fogai? Ügy értem —

— Belenyúlhat a szájamba — vágott közbe a lány, és készségesen kitátotta a száját.

— Na mire vár? Ne féljen; nem harapom meg... Bárcsak leharaphatnék belőle Itt-ott valamit — fordult aztán vérszomjasán az elkésett szépséghez.

Az elkésett szépség megértően bólogatott.

— Nyugodtan — mondta. — Nevemben is.

A menedzser a fogát csikorgatta, aztán vadul a karórájára pillantott.

— Ű — kiáltott fel rémülten —, elkéstem! Az ügynökségen egy fél órája várnak.

— Mondja azt, hogy dugóba került — ajánlotta az elkésett szépség rosszindulatúan.

A menedzser nem válaszolt, röptében búcsút intett a férfi felé, és elszáguldott.

— Ügyes ember — nézett utána a férfi elismerően.

— Ügyes — mondta a Manuela nevű leányzó szárazon. — ötven százalék az övé a stekszből. A tisztából, amit behozunk. Adómentesen.. Három lovat futtat: engem, Juanitát — intett az elkésett szépségre —, meg azt az izét... Te — nézett csodálkozva az elkésett szépségre —, bizonyisten nem tudom, hogy hívják azt az izét... A harmadik csajt, no, akivel együtt fényképeztek az imént — magyarázta a férfinak. — Na nézd csak — mondta elképedve —, egy fél éve együtt kozmetikáznak, gyúrnak, fúrnak, faragnak minket, és azt sem tudom, mi a neve az istállótársamnak... Te sem tudod, Juanita? Nem tudod, mi a neve a csajnak?

— Tudom, mi a neve a csajnak — mondta az elkésett szépség ridegen. — Conchita a neve a csajnak... Csak azt nem tudom, hogy ti mért kerültetek két kancahosszal előnybe velem szemben? ... Két reklámügynökség! — nézett utálkozva a Manuela nevű leányzóra. — Két reklámügynökség! Cak tudnám, miért?... Na mindegy... Gyerünk innen a francba... Ne feledkezzék meg rólam, mister — kiáltotta oda búcsúzóul a férfinak —, huszonnégyes a sorszámom. Ne felejtse el! És fejezze be végre nyugodtan a reggelijét.

— Az enyém negyvenhatos — kiáltotta a Manuela nevű leányzó féltékenyen. — Ezt se felejtse el, mister!.

— Nem felejtem el — ígérte a férfi készségesen. — Fel is írom, nyomban — hazudta szemrebbenés nélkül, s közben ismét arra kellett gondolnia, vajon hol lesz ő majd akkor, amikor a szépségek combjukat, keblüket nagylelkűen közszemlére bocsátva, kecses, táncos léptekkel ellejtenek a polgármester és a díszpáholy vendégeinek szakértő pillantásai előtt.

Ettől enyhén elfogta a magányra kárhoztatott, elárvult férfiak sötét mélabúja, és