Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Rácz Olivér: Szépségkirálynők (elbeszélés)

— Egy vagyont ölök belé, és ő közlekedési dugóba kerül! Hallott már ilyet, mister? Közlekedési dugóba. És azt hiszi, beveszem a hülyeségeit...

— Talán valóban közlekedési dugóba került — mondta a férfi angolul.

A lány a fülét hegyezte.

— Che dice? — kérdezte kíváncsian a menedzsertől. — Mit mond?

— Azt mondta, hogy maga egy átkozott hazudozó — robbant ki a menedszer. — Azt mondta, hogy maga biztosan átdorbézolta az éjszakát valahol, és aztán elaludt.

— Azt én nem mondtam — tiltakozott a férfi angolul.

— Che dice? — tudakolta a lány.

— Azt mondta, hogy vasaljam be magán az egész stekszet. Az utolsó garasig mindent, amit magába öltem, édes fiam.

— Ezt sem mondtam — mondta a férfi felháborodottan.

— Che dice?

A társalgás kezdett egyhangúvá válni, de ekkor, egy fontoskodó fotoriporterrel az élen, kát vállszalagos szépség robogott be a kávézóba. A fotoriporterek a gépeiket csattogtatták.

A menedzser faképnél hagyta fl férfit és a lányt; a fotoriporterek elé sietett.

Néhány pillanat múlva már az egyik terebélyes pálmafa mellett rendezgette a lányokat, a kávézó egyik mutatós szegletében, különféle ,csábos pózokban, olykor együtt, olykor külön-külön. Közben gyors, erélyes szakmai utasításokat közölt a fényképészekkel.

Időközben újabb újságírók és tudósítók érkeztek a helyszínre; körülvették a menedzsert és a lányokat, szapora kérdéseket tettek fel, buzgón jegyezgettek. A kérdésekre a menedzser válaszolt; ha olykor valamelyik lány szólásra nyitotta a száját, a menedzser sietve elébe vágott:

— Igen, kisfiam, Conchita feltétlenül esélyesnek tartja önmagát az emelvényre — ezt nyugodtan meg is írhatja, kisfiam... Nem, Manuélától nem Is kell külön megkérdezniük, fiúk — mind a ketten esélyesek... Manuela, kérlek, ne szerénykedj — intette a piruló leányzót, aztán 'újra a tudósítókhoz fordult: — Ezt is nyugodtan megírhatják, fiúk ... De tartogatok még egy harmadik vasacskát is a tüzecskében — ezt is megírhatják, fíúkák —, egy harmadik, csodálatos gyöngyszemet, akit maguk még nem is láttak — mondta lendületesen, és gyors oldalpillantást vetett a férfi asztala felé.

Az elkésett szépségkirálynő-jelölt sebesen hivatásszerű mosolyt varázsolt az arcára.

Fényképezőgépek kattantak, a menedzser kitartóan hadonászott.

— Jól van! Még egy felvételt. Most balról. Ez az. És még égy felvételt!

Ez is megtörtént. Az újságírók visszatértek a másik két szépségkirálynő-jelölthöz.

Az elkésett szépség arcáról fáradtan lehervadt a mosoly. A menedzser az újságírókat terelte kifelé.

— Mind a három dobogós helyet meg akarjuk szerezni! Ezt is írják meg, angyalkáim!

— Che dice? — kérdezte az elkésett szépség szórakozottan, de senki sem válaszolt neki.

— Mind a három helyet!... De Manuela — na, nem mondok semmit; a többit találják ki maguktól, fiacskáim. A viszontlátásra, hasta la vista, volt szerencsém: csak ügyesen írjanak, aranybogárkáim... Manuela, édesem, te még ne menj el; beszélni akarok veled.

Az újságírók és a fényképészek elsiettek, a Manuela nevű sefiorita kacéran a menedzserbe karolt.

— Gondolja, hogy jók lesznek a felvételek? — kérdezte gondterhelten.

A menedzser megperdült a sarkán, s mert az újságírók már hallótávolságon kívül voltak, dühösen szembe fordult a Manuela nevű seňoritával.

— A felvételek? — kérdezte tajtékozva. — Maga csak ne törődjön a felvételekkel, fiam... A fene ott egye meg magát, édes fiam! Mi a fenét csinált maga az előtt az istenverte díszemelvény előtt, fiam?

A Manuela nevű szépség hápogott, de a menedzser nem engedte szóhoz jutni:

— Azt mondtam magának — világosan megmondtam, hogy a polgármesternek dobjon csókot, nem annak á nyavalyás kormányzónak, édes fiam!... A kormányzó nem tagja a választási elnökségnek!