Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Rácz Olivér: Szépségkirálynők (elbeszélés)
a szomszédos asztalhoz. Durcásan levágta magát a legközelebb eső székre, aztán minden átmenet nélkül, kedvesen a férfira mosolygott. — Bocsánat — mondta. — Elnézést kérek. Meglöktem az asztalát. Kiömlött valami? — Ugyan. Semmi sem történt — mondta a férfi udvariasan. — Már üres a csészém. Valami baj van? — kérdezte aztán aggódva, mert a lány szemlátomást izgatottnak látszott: Ízlésesen ápolt körmeivel bőszen dobolt az asztal lapján. — Baj? Ugyan mi baj lehetne? A világ legszebb, legtökéletesebb fővárosában — Ciudad Méjicó-ban? Ciudad Méjlco gyönyörű! Csak gratulálni lehet hozzá. És én szívből gratulálok, caballero! Különösen a közlekedési viszonyaihoz. Szivem minden melegével: gratulálok. — Muchas gracias — mondta a férfi zavartan. — Csakhogy én nem vagyok mexikói ... Nagy kár, hogy nem vagyok az — mondta udvarias sajnálkozással —, de nem vagyok mexikói. Külföldi vagyok. Európai... Nem vagyok mexikói. — Nem? — mondta a lány minden különösebb érdeklődés nélkül. — De én, sajnos, igen — a fene egye meg!... És elkéstem a felvonulásról. A bemutatkozásról — intett ki az ablakon, amely előtt már a legutolsó kocsik pompáztak végig. — Elakadtam a közlekedési dugóban — magyarázta dühösen. — Micsoda balszerencse — mondta a férfi őszinte részvéttel. A lány élesen rápillantott. — Balszerencse? — kiáltotta. — Tragédia! Lekéstem a regisztrálásról, és a rendezők — azok az ócska hordárok — nem engedtek besorakozni. Pedig két perc alatt átöltözködtem volna. Itt van minden cuccom — ütött a pávamintás sporttáskára. — És most nem tudom, engednek-e majd indulni a versenyen ... — Nagy kár, ha nem engednék — vélte a férfi mélységes meggyőződéssel. — Önnek a legszebbek között lenne a helye, sefiorita. — Na ugye? — kiáltott fel a lány élénken. — Mondja — kérdezte aztán bizalmasan—, maga látta az egészfelvonulást — maga kire szavazna? De őszintén, caballero! — Csakis önre, seüorita — mondta a férfi lelkesen, mert a lány valóban nagyon, szép volt. — Na ugye 1— mondta a lány hálásan. — És most itt állok — illetve ;ülök —, és. ezek a hordárok elütöttek életem legnagyobb eseményétől... A fene egye meg. A pincér suhant oda nesztelenül, jókora gyümölcsös tálat helyezett a férfi elé. A férfi tanácstalanul a tál fölé hajolt. — 0, csak falatozzon nyugodtan — mondta a lány, félreértve a férfi habozását. — Ne zavartassa magát. De a férfinak egyéb gondjai voltak. — Ml ez? — bökött rá az egyik különös, ismeretlen gyümölcsre. A lány odapillantott. — Ez? Guayaba. Nem evett még guayabát? Nagyon finom gyümölcs. Olyan az íze, mint — tanácstalanul elakadt, legyintett. — Guayaba — mondta egyszerűen. — Lásson, hozzá. De vigyázzon: belül bíbor színű, és olyan a leve is. Én pedig kérek egy szelet ananászt, ha nem haragszik... Még nem Is reggeliztem — magyarázta. — Tehetek róla? Pedig combban, csípőben és a keblemmel játszva verem az egész bandát — mondta büszkén. — És a menedzserem megöl... Egy csomó dohánya úszik bennem ... Jön is már — kiáltotta rémülten. — Ó, santa Marla 'de Guadalupe, most segíts meg... A menedzser kopasz volt, halványkék tropical nadrágot, rikító mintás pólóinget, tükröző napszemüveget viselt, és izzadt. Kacsázva sietett végig az asztalok között, és már messziről hadonászott. — Maga teljesen megőrült, fiam — harsogta kiveresedett képpel. — Mi jutott az eszébe — elkésni a felvonulásról? Tudja, mennyi dohányt fektettem magába? Egy vagyont, édes fiam. Egy egész vagyont! — Dugóba kerültem — magyarázta a lány szendén, és mintegy menedéket keresve, szaporán, végérvényesen átült a férfi asztalához. — Közlekedési dugóba. Éppen most mondtam ennek a caballerónak, itt. Mindössze öt percet késtem, és azok az átok rendezők nem engedtek besorakozni. — Öt percet? öt percet? — handabandázott a menedzser felpaprikázva. — Szép kis öt percet! Hiszen már régen véget ért az egész bemutatkozás! Felháborodottan a férfi felé fordult:
