Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Turczel Lajos: Mit jelentett, mit jelent számomra az Irodalmi Szemle? (A kérdésre Dénes György, Fónod Zoltán, Mács József, Jaroslava Pašiaková, Rácz Olivér, Rákos Péter és Török Elemér válaszol)

TÖRÖK ELEMÉR:

Múlik az idő. íme, már az Irodalmi Szemle is 25 éves! Indulásakor, mi, akik a harmincas évek elején születtünk, alig egy-két évvel voltunk idősebbek vagy fiatalabbak, mint most a lap. Lehetetlen ellenállni a kisértésnek, le kell írnom: én 28 éves voltam akkor és katona. Ma a legidősebb fiam, Elemér is 28 éves és szintén katona, a másik fiam, Csaba egyidős a Szemlével. Elemér agrármérnök, Csaba matematikus, a természettudományok doktora. Tehát nem a humán pályát választották, mint a szüleik, de nagy tisztelői és pártolói a művészetnek, szeretik az irodalmat. Az Irodalmi Szemlét gyermekkoruktól ismerik és ma is rendszeresen olvassák.

Ezek után nem szükséges külön hangsúlyoznom, hogy a Szemle nagy szerepet játszott irodalmi-művészeti ízlésük és szemléletük formálásában. Hozzá kell tennem: időálló esztétikai érvénnyel.

Az olvasóban joggal vetődhet fel a kérdés: mennyiben tartozik ez a legszemélyesebb, családi vonatkozású vallomás az Irodalmi Szemle negyedszázados jubileumához? A válasz kézenfekvő. A Szemle nemcsak a költőké, íróké, művészeké, hanem azoké is, -akik ilyen vagy olyan szálakkal kötődnek nemzetiségi létünkhöz, irodalmához, kultúrájához. Mert az Irodalmi Szemle csak úgy töltheti be folytonosság fenntartó hivatását, ha társadalmunk minden rétege olvassa, bírálja, szereti és szidja — a magáénak -vallja.

A Szemle indulásától kezdve — kisebb-nagyobb sikerrel — be is töltötte e szerepét. Szép, humánus program ez, marajon hű hozzá a következő negyedszázadban is.

Számomra — sok más jó oldala mellett — Illyés Gyula szavaival élve, ez a sokágú sípszerep-vállalás a legvonzóbb a Szemle szerkesztési koncepciójában. Érdemes volna ilyen megközelítésből is elemezni egyszer a Szemlét. De nem érdektelen talán valamire máris rámutatni ezzel kapcsolatban. Véleményem szerint a költészet tájai színesebben ragyognának, ha fiatal költőink — az idősebbek is — bátrabban térképeznék fel a szülőföldet. Persze, máris hallom az ellenvetést: elvégre a tudományos-technikai forradalom korát éljük, és költőink a falusi dűlőutak kátyúiba rekedjenek? Nem kell cttrekedni. A dűlőutak szürke szalagjait és a köröttük hullámzó tájat kell a költészet magasába emelni.

Micsoda szeretetet, emberséget, emléket őrző a szülőföld! — akár anyánk képe. Tud-e az ember annyi szépet, jót mondani másról, mint az édesanyáról és a szülőföldről? Számomra a Szemle volt és maradt az a fórum, mely teret adott örök szerelmemről, a Bodrogközről írott verseimnek. A szülőföldről, aijiely embersorsunk meghatározója, formálója, élményeink, emlékeink kimeríthetetlenül buzgó forrása. Nekem az első igazi, emlékeimben megőrzött találkozásom a szülőfölddel tízéves koromra nyúlik vissza. Igaz, hogy ez az emlék nem a szülőtáj szépségét őrzi bennem, hanem ennél sokkal többet: jellemem és világnézetem első rügyeinek kipattanását.

Ekkor már utolsó darab földünk is elúszott a többi után, a házunkat is elárverezték. Én már őseim földjén egy kapavágást sem tettem, csak akkor ismertem meg e földeket, amikor kepébe mentünk aratni, s apám hol a Köleszeren, a Füzerőn, az Akasztóhegyen, vagy a Budatónál mutatott rá egy-egy aranysárgán ringó búzaföldre:

— Látod fiam, ez is a miénk volt — s ment tovább kaszával a vállán. Hangját elnyelte a kalászok zizegése, de bennem tovább kavargóit, hogy egy egész életre determinálja viszonyomat a világhoz.

Szülőfalum, Lelesz határa úgy él ma is bennem, ahogy gyermekkoromban megismertem. Kertünk alatt kanyargóit a Tice, s ha csak tehettem, szabad időmben a Tice-parti rekettyebokrok közt barkácsoltam. Ma is mindig lemegyek, ha otthon vagyok, itt emlékeim ezüst madarai tanyáznak. Sokszor észre se vettem, s ott kapott az alkony, utamat kicsillagozták a ragyogó pettyek, a szentjánosbogárkák. Máskor meg a csendesen folydogáló Latorca partján üldögéltem és a lassan úszkáló halakban gyönyörködtem. A természetszeretet ma is bennem él. A természet nagy templomában érzem igazán jól magamat. A Vilhány Esze Tamás híres talpasait idézi, a Nagyrétről Buga Jakab küldi felém síró-fájó énekeit. A Molyván kurucdalok lopakodnak elém. A határt járva Rákóczi kurucai fogják kezemet. Történelem üzen, líra és emlék zsong itt mindenütt.