Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Turczel Lajos: Mit jelentett, mit jelent számomra az Irodalmi Szemle? (A kérdésre Dénes György, Fónod Zoltán, Mács József, Jaroslava Pašiaková, Rácz Olivér, Rákos Péter és Török Elemér válaszol)

S nem lettek-e végül is jeles alkotóink és gondolkodóink: nem egy a már fentebb érintettek közül vagy — például a — kísérletező kedvű, tágas horizontra szomjúhozó, Párizst-járó lírikus vagy kortársa, a mesterségbeli önmarcangolás útjait járó? Regényíró, aki szövevényes közéleti tapasztalatok birtokában modern igénnyel nyúlt a nemzetiségi lét problémájához (s kinek neve egyebek között a Szemle első évtizedétől is elválaszthatatlan)? Kritikus, aki régi és mai irodalmunk elemzésébe bocsátkozva nemcsak a vájt fül, hanem a gondolkodó nobilis elme észleleteivel tudott megajándékozni bennünket, nem is meglepetésként az őt korábbról ismerőknek? Oktató, aki filozofikus és természettudományos hajlandóságához hűen fáradhatatlanul táplálja a színvonal igényét? S az egyre fiatalabbak, költők és költőnők, prózaírók, tágas nemzetközi látókörű elméletíró, akik nemcsak keltettek, hanem be is váltottak reményeket? Mindezt annak tudatában írom le, hogy a jubileum nem lehet ürügy a kritikátlanságra; de a fogyatékosságok boncolgatására még kevésbé alkalom. Az Irodalmi Szemle lapjain beért nem egy korábbi nemzedék és nyomdokain velük vitázva felcseperedtek több- rendbeli újak. A régi közhely, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomnak van színvonalas és széles látókörű publicisztikája, de nincs saját tenyésztésű irodalma, ma már így nem állná meg a helyét. Persze azt is mondhatná valaki, hogy más a csehszlovákiai magyar irodalom és más az Irodalmi Szemle; csakhogy — s vigyázat, minden nagy elismerés egyben nyomasztó imperativus — a kettő nem választható külön egymástól.

És most már igazán csak valami nagyon személyeset és nagyon lírait. Kedves Irodalmi Szemle, az elmúlt negyedszázad folyamán, ha keveset is, de írtam egyet-mást Neked (vagy hozzád? vagy beléd?). Ne haragudj, több nem tellett 'tőlem. Mentegesse ám ki-ki a maga mulasztását: sokan vagyunk abban a helyzetben, hogy működési területünk, az illyési metaforát véve kölcsön, egy-egy kisded ozorai halom, magam is kerülgettem az enyémet csizmát-csákót cserélgetvén, s nem is ám holmi ellenséggel viaskodva, csakhogy egy kicsivel többet mutasson... Eljárt az idő, nem futotta többre, „nevetnem kéne, hogy vagyok, megyek még”, de amit az Irodalmi Szemlének írtam, azt mindig szívügynek és közügynek éreztem. Hiszem, hogy a lap többi munkatársai is így voltak vele. Ünnepi jókívánságom, hogy a jövőben is így legyen.

Koncsol László látogatása az Irodalmi Szemle szerkesztőségében (a 70-es évek végén) Tóth László, Duba Gyula, Fridmann Sarolta, Koncsol László, Varga Imre