Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Turczel Lajos: Mit jelentett, mit jelent számomra az Irodalmi Szemle? (A kérdésre Dénes György, Fónod Zoltán, Mács József, Jaroslava Pašiaková, Rácz Olivér, Rákos Péter és Török Elemér válaszol)
1J* Huszonöt éves lett hát az Irodalmi Szemle, ezt is megértük, s ha jól fogom fel a jubileumi szám rendeltetését, most sorban elébe járulunk, hogy — ki-ki a maga módján — meggratuláljuk. Kellő tapintattal, mert hiszen nevéről ítélve revue, rivista — hölgynek képzeljük, ám mindenesetre olyan hölgynek, akinek nincs rá oka, hogy letagadja az éveit: negyedszázados folyamatossága egyik legfőbb ékessége. S korántsem egyetlen ékessége. Nem is olyan régen, minden ünnepi apropó nélkül emlegettem valahol, milyen szépen fejlődik, milyen tartalmas, művelt; ma már igazán nem kísérti a provincializmus réme, amely az indulás éveiben kisebbségi komplexusa volt. Igaz, azt is hozzátettem, amit ezúttal ünneprontás volna a kelleténél jobban hangsúlyozni, hogy azért, mi tagadás, jobban is öltözködhetne, szebb papírköntösbe, több kozmetikai gonddal — de hát tudjuk, hogy ez nem egészen rajta múlik. Az olvasó talán meg is botránkozik, frivolnak minősíti ezt a hangvételt, holott a gratulációnak nem szükségképpeni velejárója a pátosz. S gondolatunk azért komoly: még valamelyes áhítatnak sincs híjával. Mert ha nem vagyunk túlzottan hívei az évfordulók, születésnapok nagy garral való ünneplésének, ez itt most jó alkalom, hogy elmélázzunk a Szemle huszonöt évén: hiszen saját életünk negyedszázada folyt le az öröklétbe ugyanennyi idő alatt. A polcon sorakozó évfolyamok: nemzedékek seregszemléje, egymással összefonódó és egymást váltó nemzedékeké. Vonakodnék itt most neveket említeni, mert nem érezném illőnek az ünnepi alkalomhoz: nem akarok én sem felsorolni, sem rangsorolni, csak példákkal illusztrálni a Szemle évgyűrűinek változatosságát, gazdag sokféleségét. Emlékezzünk: a Szemlét annak idején a stószi remete indította útnak, kedvelt költőjét idézve: „jó ideje már bizony — tartok veletek, váltig, holtig, persze...” Akkor még az itteni magyar irodalmi élet hangadója a „már korábban írók” nemzedéke volt, élén az első állami-díjassal, de itt volt még a régebbi időkből a legendás Négyesy- szeminárium tagja, a magyarországi irodalomtörténetírásnak is — mint olykor szemérmes önérzettel jelezte — számontartottja. Ö figyelmeztetett többünket jókorán arra a tehetséges irodalmi palántára, az akkor még jobbára nevető emberre, aki utóbb a Szemle élén vette át a staféta-botot s tartja mindmáig. Itt voltak a ma már nyugdíjas vagy hovatovább nyugdíjas írók, pedagógusok, kritikusok, ki jogi diplomával, ki Tóth Arpád-os rezzenetekkel állván sorompóba. Másokról, még közelebbi kortársaimról elfogultság nélkül nem is szólhatnék. De álljunk meg itt egy pillanatra. Minden visszatekintés egybevetés és akaratlanul is értékelés. Az Irodalmi Szemle első nemzedéke örökölt és szerzett gondjai java részében — tudniillik a nem sajátosan magyarokban — a lap indulását megelőző évtizedben, de természetesen azután is, osztozott a kortárs világgal, nemcsak az itteni szlovákokkal és csehekkel, nem is csak a határon túli magyarokkal: minden külön útját a ránk nehezülő világtörténelem közös buktatóinak kerülgetésével kellett megjárnia. És hát, ennyivel tartozunk az igazságnak, nem kerülhette el valamennyit. Ami pedig amaz említett „külön gondokat” illeti, rá kell döbbennünk 'a régi évfolyamokat böngészve, mi mindennel kellett tisztába jönnie annak a nemzedéknek, hol saját eszével, hol maga kárán, tévedések árán. Hogy ez itt magyar irodalom, de nem csak az; hogy a Szemle bizonyos értelemben óhatatlanul regionális lap, de más értelemben mégiscsak központi. Hogy a már-már hagyományos értelemben legyen híd, de ne legyen csak az. Hogy a hatókörében föllelhető minden alkotó törekvésnek és tájékozódó szándéknak legyen summája, ne csak holmi fölösleges lecsapódása, gyűjtőhelye minden helyiérdekűségnek, amire másutt nincs hely s ami ; másutt nem érdek: legyen az általánosítás és magyar művelődés műhelye, minden kínálkozó külső értéket befogadni hajlamos, de minden megalapozott saját illetékességét öntudatosan vállaló: tárt ajtajú, de egyszersmind önellátó. Hogy másik meghirdetett hagyománya, a vox humana is akkor a leghatékonyabb, ha hordozóinak nem fogadalma, hanem természete. Tallózás közben egyszerre csak rácsodálkozom saját, majdnem húsz évvel ezelőtt, az Irodalmi Szemle körkérdésére válaszul leírt szavaimra: egy régi adomát elevenítettem fel, melynek tréfás tanulsága, hogy aranycsinálás közben nem szabad a vízipapra gondolni. De amikor irodalmi programokról van szó, talán helyesebb volna azt mondanunk, hogy aranycsinálás közben nem szabad az aranyra gondolni. RÁKOS PÉTER: