Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Turczel Lajos: Mit jelentett, mit jelent számomra az Irodalmi Szemle? (A kérdésre Dénes György, Fónod Zoltán, Mács József, Jaroslava Pašiaková, Rácz Olivér, Rákos Péter és Török Elemér válaszol)
RÄCZ OLIVER: A kérdés, a Szemle huszonöt éves évfordulóján, Időszerű és megalapozott. A válaszért mégis jóval messzebbre kell elkalandoznom a múltba; egészen azokig az évekig, amelyekben a körülöttem zajló, kinti élet parancsára, ébredezni kezdett bennem az írott szó felelősségének a tudata. Az, hogy a leírott szó kinyomtatásának lehetősége még nem cél, hanem rendelkezésre álló eszköz, s a célt csak az egyértelmű szándék közelítheti meg. Első versem, sok évtizeddel ezelőtt, a Kassai Űjság című napilapban jelent meg: szabványos kamasz-vers volt, szabványos szárnypróbálgatási szinten. Élt az akkoriban meglehetősen szűkre szabott megjelenési lehetőség váratlan ajándékával. Egy olyan lapban, amellyel sem akkori életkorom, sem a világ felé forduló, ébredező érdeklődésem nem érezhetett különösebb érdekközösséget; egy olyan lapban, amelynek olvasói többségükben bizonyára unottan lapoztak tovább versem felett. Nem történt semmi: kinyomtattak egy szöveget, amelyről utóbb magam is megfeledkeztem. És kinyomtatták a nevem, noha a rákövetkező években, laktanyák folyosóin, katonai napiparancsok, vezénylések és menetlevelek idején, oly gyakran és oly forrón kívántam, bárcsak olykor-olykor megfeledkeznének róla — nem ér a nevem. S így történt, hogy első olyan versemet, amelyet ma is vállalok, nem nyomtatta ki napilap, folyóirat: egy katonai kórház fehérre gyalul ágydeszkáján „jelent meg”. Alulnézetben, hanyatt fekve kellett kibetűzni, s fáradt, kiábrándult bakák, sebesült katonák voltak az olvasói. A két költemény, a Kassai Újság verse és a kórházi ágydeszka „közlése” között hosszú, terméketlen, meddő esztendők megbántott, sértődött, riadt közönye tátongott. A meddő várakozás és kivárás évei: a kort, amelyhez — legjobb tudomásom szerint — nem volt közöm, gőgösen megtagadtam. De a kórházi ágydeszka üzenetének visszhangja — olvasói visszhangja támadt, s én akkor ébredtem tudatára 'annak az egyszerű és megmásíthatatlan igazságnak — csak a valóban egyszerű dolgok fontosak —, hogy senki sem maradhat tétlen, szemlélődő statisztája tulajdon élete egyszeri, megismételhetetlen színjátékának. Az író sem — az író a legkevésbé. A szándék megfogant, a cél világossá vált. Ezért jelentett számomra a felszabadulás és 1948 sebeket hegesztő februárja után a megjelenés lehetőségénél jóval többet, jóval fontosabbat az, hogy az Oj Szó, a Fáklya, A Hét s később a Szemle törvényesítették a kimondott és leírott sző jogát és kötelességét — egy olyan közösség számára, amelynek immár magam is befogadott tagja lettem. A befogadás szép és baráti volt. Annak elenére, hogy nem tartoztam szervesen egyik nemzedékhez sem. Nem állott patinás írói múlt mögöttem, mint azok mögött, akik börtönökből, bújdosásból, szögesdrót-kerítések mögül kerültek elő, hogy haladéktalanul folytassák, amit a sötétség évei előtt megkezdtek s börtönben, bújdosásban sem hagytak abba, s akiknek nevét a képzettársítás hajdani, becses folyóiratok címével és írásaival együtt idézte fel bennem — Tűz, Az Dt, A Ma, Magyar írás, Tátra, Utunk, sőt a Nyugat —, de nem tartoztam azok közé sem, akik lázas lelkesedéssel akkor kezdték írói pályájukat. Egyaránt szeretettel 'fogadtak. A fiatalok megbíztak bennem, annak ellenére, hogy másképpen, más írói eszközökkel mutatkoztam be, mint jők. Kegyelettel emlékszem vissza rá, hogy fenntartás nélkül elfogadták ezt a „mást”, mint ahogyan nekem is fenntartás nélkül szükségem volt arra a „másra”, ami bennük lobogott. Büszke voltam rá, hogy a nevem a nevük mellett szerepel, mint ahogyan leírhatatlanul büszke érzés volt számomra, hogy a „régiek” nagy nemzedéke is jótékony kézzel egyengette az utamat. Felemelő és olykor szorongató érzés volt szóban, a Szemle oldalain találkozni velük. Szorongató is. Sas Andor bácsi. Elbűvölten olvastam a tanulmányait, hallgattam az előadásait, s lenyűgözött mindenre kiterjedő, roppant tudása. Volt úgy is, hogy előre meghirdetett szándéka szerint a két Kisfaludyról tartott előadást, s az első tíz-húsz mondat után Goethénél, Schillernél kötött ki, Shakespeare-rel folytatta, Daniéig, Petrarcáig kalandozott el, majd Solohovval, Lukács Györggyel és a szocialista realizmussal fejezte be. De így is — vagy talán éppen ezért — minden előadása, írása élmény < volt. Élő irodalomtörténet és szemléletes irodalomelmélet. Talán ezért kezdtem 'dadogni, vala
