Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Turczel Lajos: Mit jelentett, mit jelent számomra az Irodalmi Szemle? (A kérdésre Dénes György, Fónod Zoltán, Mács József, Jaroslava Pašiaková, Rácz Olivér, Rákos Péter és Török Elemér válaszol)

ződéses materialisták elvben és gyakorlatban is, nem szeretjük a patetikus szavakat és védekezünk (bár olykor nagyon hamisan) az érzelmek ellen. Röviden szólva szörnyűségesen hétköznapiak és józanok vagyunk.” — Mennyire igaztalan és rövidlátó' (s milyen öntudatosnak látszó) kijelentés volt ez! Ma már úgy tűnik, hogy — a mai nemzedékhez képest — romantikusok voltunk, a gyakorlati életben meg semmiképpen- sem materialisták. Egy másik kijelentésemmel, a fiatalok mindenkori lázadásának magyarázatával viszont még ma is egyetértek: „A mi fiataljaink is gyakran tele vannak nyílt vagy rejtett tiltakozással, de ha tiltakoznak, akkor azért teszik, mert jövőjük és a társadalom jövőjét, gondjait viselik szívükön. Ez az ő joguk és kiváltságuk — még önzésük is. Ezek a lelkes emberek, s nemcsak a fiatalok, akik nem hátrálnak meg az akadályok előtt, s nem hajlamosak a rezignációra, de érzékenyen reagálnak mindenre, ami nem tetszik nekik, mert erős kritikai érzékkel rendelkeznek (de kevésbé hajlamosak az önkritikára), ezek a mai fiatalok a mi korunk hősei.”

Az Irodalmi Szemlével való együttműködésem „csúcsidejének” az 1986-tól kezdődő^ évtizedet tartom (a Dobos, később Duba, Tőzsér, Koncsol szerkesztői hármassal). Akkor már a recenziókon kívül portrékat is írtam — cseh irodalmi szerelmeimről: Mácháról, Bŕezináról s a cseh kritika nagy öregjéről, F. X. Šaldáról. Aztán nagy tanítóim és- példaképeim — Németh László, Kassák Lajos, Déry Tibor, Illyés Gyula, Dobossy László, Gál István, Kemény G. Gábor, Balogh Edgár és mások — műveinek és működésének az értékelésére vállalkoztam. Szomorú, hogy többségük már egyszer s mindenkorra eltávozott közülünk, s új műveik új recenziói helyett ma már csak nekrológokat írhatok.

Sok szép pillanatot, baráti eszmecserét, megható emberi történetet éltem át az: Irodalmi Szemle szerkesztőségi helyiségeiben. A szerkesztőség első székhelye az író- szövetség mai székházában, a Békevédők utcájában volt. Oda vezettem be egy szép- napon az én „halottaiból feltámadott”, élő felfedezésemet — Gömöri Jenő Tamást, a Tűz című két háború közti irodalmi folyóirat szerkesztőjét. A folyóirat 1921 novemberében indult Pozsonyban, s vállalásaira, profiljára nézve az Irodalmi Szemle méltóelődjének tekinthető. Világosan megfogalmazott konstruktív célja és programja volt:

.. hogy a régi, egészen soha meg nem valósított gondolat — a! nemzetek közötti jó viszony, barátság — megvalósításának a kultúra és a szó segítségével fóruma, kifejezője legyen.” (ISZ 1966/5)

Megható találkozása volt ez a fiatal nemzedéknek azzal, aki az első világháború utáni megváltozott feltételek közöt elsőként próbálta lerakni az alapokat a hazánkban élő nemzetiségek békés, kulturális együttéléséhez. Boldog voltam, hogy — hagyatékának elő folytatását keresve — először hozzám jött el (útlevél nélkül, pénz nélkül, szinte transzcendentális úton). Sajnos, a tiszteletemre írt verse megható volt, de nem éppen művészi, úgyhogy az én három barátom a legjobb akarata ellenére sem közölhette. Máig is a levéltáramban őrzöm.

Mostanság főként a két világháború közötti haladó magyar folyóiratok feldolgozásával foglalkozom (pl. az Apollo, a Korunk, Az Akasztott Ember, az Egység, A Sarlótevékenységének visszhangja egyes folyóiratokban etc.), keresem a cseh és a szlovák kultúrával való érintkezési pontjaikat.

Főleg arra vagyok büszke, hogy volt diákjaim — most jó barátaim — soraiból a legjobbakat sikerült megnyernem nemcsak a szlovák, hanem a cseh irodalom ügyének is. Tudom, ez időt és többletmunkát követelt tőlük, de eredményeik már ma nyilvánvalóak és vitathatatlanok (Fukári Valéria, Koncsol László, Kövesdi János, Varga Erzsébet és mások).

Nagy öröm és elégtétel számomra, hogy együttműködésemre az Irodalmi Szemlemai, megfiatalodott szerkesztősége is igényt tart. Örülök, hogy a folyóirat — Varga Rózsa, az ismert magyar irodalomtörténész tollából — kritikát közölt a Folyamatos múlt című könyvemről.

Most, az Irodalmi Szemle jubileumán, talán jobban tudatosítom, mint máskor, hogy éppen ez a kontinuitás, ez a ma már húszesztendős kötelék, amely a folyóirat szerkesztőségéhez kapcsol — ez talán az én legértékesebb személyes vívmányom. Nemcsak emberi kapcsolataim szüntelen gazdagodását jelenti, hanem — a fiatal, most fellépőnemzedékkel való érintkezésben — állandó inspirációt is. Kívánok ennek a nemzedéknek az Irodalmi Szemle talaján sok alkotói sikert, felfedezői bátorságot és tiszta, örömet: a jól végzett, hasznos munka tiszta örömét.