Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Turczel Lajos: Mit jelentett, mit jelent számomra az Irodalmi Szemle? (A kérdésre Dénes György, Fónod Zoltán, Mács József, Jaroslava Pašiaková, Rácz Olivér, Rákos Péter és Török Elemér válaszol)
JAROSLAVA PAŠIAKOVÄ: Mit jelent számomra az Irodalmi Szemle? Erre a kérdésre egyértelműen válaszolhatok: nagyon sokat. Teret, kibontakozási lehetőséget kaptam tőle, hozzásegített a magyar irodalomkritikában és Irodalomtörténetben való meghonosodásomhoz. Most, ha újra olvasom zsengéimet (recenzióimat, vitacikkeimet, alkalmi írásaimat), szinte különösnek tűnik számomra, mennyire elavulnak egyes megnyilatkozások, mások meg mintha új erővel és aktuális érvénnyel támadnának életre. Szívesen olvasok régi folyóiratokat: a visszavonhatatlanul elmúlt idő varázsa csap ki belőlük, s a megsárgult lapok, sőt az egyes kifejezések, témák is annyi, de annyi emléket idéznek ... Az emlékezés, a múltba való visszatérés — még ha csak egyetlen folyóirat múltjába és történetébe való visszatérésről is van szó — mindig nosztalgikus és szentimentális egy kicsit. De ne vonakodjunk tőle: az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, azt hiszem, az én mélyen tisztelt idősebb kollégám, Turczel Lajos docens vezetett be. Emlékszem, az első cikkeimmel nemigen volt sikerem. Sőt, ma már nyíltan beismerhetem: egyenesen kudarcot vallottam velük. Azok közül az írások közül, amelyeket — miután a szerkesztőség legidősebb tagjától, Egri Viktortól meg a „vének tanácsától” jól „kikaptam” — megsemmisítettem, csupán egy maradt meg: egy dicsőítő cikk Petőfi Sándorról. Csakugyan naiv ünneplése volt ez a „szabadság, szerelem” költőjének, de — nem szégyellem. Persze, a művelt magyar olvasónak semmit sem mondott volna, illetve hát semmi újat a költőről, ám annál többet a cikk szerzőjéről. A szerkesztőségnek igaza volt: nem volt abban semmi fontos vagy érdekes. Mindenki — bármilyen munkát is végez — csak azt adhatja ki magából, ami benne van. Enbennem akkor óriási lelkesedés volt: lelkesedés az irodalomért, egy olyan nemzet irodalmáért, amelynek fiáival-lányaival közös hazában élünk, s amelyet én — szülővárosomból, Prágából — néhány ottani tanárom kivételével, csak közvetetten, könyvekből ismertem. Miután elköltöztem onnan, az új munkahelyen, a magyar kollégák között szinte új világban éreztem magam. Arról azonban megfeledkeztem, hogy az, ami Prágában új, eredeti, a felfedezés erejével ható volt, nem felelhet meg Pozsonyban, ahol az évszázados magyar kulturális hátország kontinuitásának tudata élő valóság volt, s ma is az. Itt már nem fedezhettem fel a rég felfedezettet, itt előbb tanulni és hallgatni kellett, sokat, türelmesen és alázatosan; megszokni az óváros légkörét, a középkori utcákét és palotákét, a műemlékekét, melyekben hajdanán a magyar és a szlovák nép nevezetes személyiségei éltek és alkottak. Ezért aztán valóban körül kellett néznem, hogy észre- vegyem, miben lehetnék igazán hasznára az első — s mindmáig 'egyetlen — magyar Irodalmi folyóiratnak. Rájöttem, hogy a naiv lelkesedésen kívül [amely nagyon gyorsan szertefoszlott) még egy — talán veleszületett — tulajdonságom van: a kritikai szellem és a hasonló, párhuzamos értékek felfedezésére való hajlam. így kezdtem aztán józan, sőt néha száraz, tárgyias kritikákat írni. Lendület azonban volt bennük, s helyes ügyet szolgáltak: a magyar fordítóknak a cseh és a szlovák .költészetet bemutató munkáit értékeltem bennük, például Bábinak a cseh költészetből készített fordításait. Bíráltam a nem éppen sikerült Wolker- és Neumann-fordításokat; recenzáltam Az ember tragédiája új cseh fordítását [K. Bednár és L. Hradský művét), amelyet az elavult Brábek-féle fordítással konfrontáltam; hasonlóképpen írtam Az ember tragédiája három szlovák (Hviezdoslav-, Beniak- és Štítnický-féle) fordításáról is. Tanulságos dolog megfigyelni, hogyan alakul és válik véglegessé az irodalmi, még ha csak kritikai és publicisztikai tevékenységben is, nemcsak a szerző stílusa és érdeklődési köre, hanem a jelleme is. Az Irodalmi Szemlében való működésem legtermékenyebb esztendői a hatvanas évek voltak. Az évtized elején, főleg 1962-ben, amikor szinte minden számban közöltem valamit, mindig valami lényegeset, szinte világrengetőt akartam mondani. De most már úgy tűnik, hogy csaknem görcsösen igyekeztem „bekapcsolódni”, felhívni magamra a figyelmet — s ezt ma már szégyellem is egy kicsit. Talán mégiscsak szenvedtem az új környezettől, s ezt az érzést kompenzáltam „feltűnési viszketegséggel”. Csupán így magyarázhatók meg azok a kihívóan kihívó „nyílt leveleim” (pl. Levél Dobossy Lászlóhoz, ISZ 1962/6), vagy a Válasz kortársamnak (ISZ 1962/4). Duba Gyulával vitáztam „irodalmunk emberábrázolásának hiteléről és művészi igazságáról”. Meghatottan olvasom, hogyan jellemeztem akkor saját nemzedékemet: „Racionalisták vagyunk, meggyő-
