Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Turczel Lajos: Mit jelentett, mit jelent számomra az Irodalmi Szemle? (A kérdésre Dénes György, Fónod Zoltán, Mács József, Jaroslava Pašiaková, Rácz Olivér, Rákos Péter és Török Elemér válaszol)

FONOD ZOLTÁN:

Ogy lett az Irodalmi Szemle negyedszázados, hogy szinte észre sem vettük, hogy rohan vele (s velünk) az idő. S közben felnőtt nemcsak a folyóirat, hanem a csehszlovákiai magyar irodalom is. S abban, hogy felnőtt, jelentős része van az Irodalmi Szemlének is.

Az indulásnál, indításnál — köztudottan — az Oj Szóé az érdem, s az őt követő heti- és havilapoké; majd 1958 őszétől az Irodalmi Szemle is beállt a sorba, hogy vállalja az irodalomszervezés gondját, nehezét. Mennyi nyüzsgés, lázas tervezgetés s álmodozás kísérte megszületését és egy-egy lapszám megjelenését! S az „Ideje már bizony” felismerése mellett az a szándék, hogy vállalja a folyóirat az irodalomba lépő nemzedékek felnevelését s az irodalmi tudat kialakítását és erősítését. Evekre, évtizedekre volt szükség, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom ne csak önmagához, hanem az irodalomhoz is mérhesse önmagát.

Ogy lett a folyóirat a csehszlovákiai magyar emberségsugallat kifejezője, hogy történelmi elkötelezettséggel állt a társadalmi törekvések mellé, s kellő bátorsággal vállalni tudta, vállalni merte nemzetiségi életünk kényesnek tűnő kérdéseinek a felvetését is. A kort, mely körülvette, nem mellőzhette, s negyedszázad kézjegye ott található a folyóirat hasábjain. Érdemként kell azonban megemlítenünk, hogy kellő mértéktartással, nagyobb kilengések nélkül szerkesztődött a lap akkor is, amidőn a társadalom a láz állapotában vergődött s a válságos hónapok kétes eszméket, törekvéseket hoztak felszínre. Elkötelezettsége nemcsak a folyóiratra, hanem a csehszlovákiai magyar szellemiségre is jellemző volt.

Kétségtelenül voltak és ma is vannak hiányosságai, távolmaradásai az Irodalmi Szemlének. A közvélemény akkor figyelt rá elsősorban, amikor irodalomszervező tevékenysége mellett a valós élet kérdései elől sem tért ki, s irodalmi riportokkal, ankétok szervezésével, beszélgetésekkel párbeszédet folytatott mindennapi gondjainkról, problémáinkról. Amikor arra törekedett, hogy pezsgő szellemi élettel mozgósítson az élet új feladataira, akár az irodalom önvizsgálata révén is. Egy irodalom életében (és ez fokozott mértékben érvényes a nemzetiségi irodalomra) a sokszínűség a legfontosabb biztosítéka a továbblépésnek. Az élet teljességéhez, értelmesebbé tételéhez az is hozzátartozik, hogy politikus, gondolkodó, író, művész túllásson az élet horizontján, s az író, költő merev művészi kánonok nélkül idézze meg a holnapok valóságát. A homogenitás, a „lényegi egység” csak a legfontosabb elvi és alkotásfilozófiai kérdésekre vonatkozhat, melynek kialakításában a vitáknak, eszmecseréknek pótolhatatlan szerepük van. Ott, ahol ez hiányzik, „maszek-bölcselkedések” és ásatag monológok fékezik a szocialista irodalom és művészet teljesebb kibontakozását. „Minden metamorfózis — írta Marx 1837-ben — részben hattyúdal, részben nyitánya egy nagy, új költeménynek, amely még elmosódó, fénylő színekben próbál szilárd formát ölteni”. Az Irodalom szempontjából a fejlődés, a meghaladás érdekében rendkívül izgalmasak lehetnek ezek a metamorfózisok, nyitányai az irodalom új korszakainak. És ebben — ugyancsak Marxot idézve — „a sajtó legelső szabadsága abban áll, hogy ne ipar legyen”.

Erkölcs nélkül nincs kultúra és nincs hazafiság. Nemzetiségi helyzetünkben úgy válhatunk az emberiség emberség-atomjaivá, hogy a többségi nemzetekkel vállalt közösségtudattal, a közösségi eszmék, öszefüggések és igazságok vállalásával a nemzetiségi létet is szolgáljuk, s internacionalista elkötelezettségünk a magyarságtudat, nyelvtudat és nyelvhűség talaján állva vesz részt népek, nemzetek, kultúrák és emberek közeledésében, megismerésében. Az igazi internacionalizmus bizonyítására Eábry Zoltán a Nincs elveszett poszt című írásában Thomas Mann egy 1924-ben írott levelét idézte: „Egyre inkább úgy látom, hogy a csodálat az ember legjobb osztályrésze; és ahogy az egyén életében nincs természetesebb és emberibb, mint az a tény, hogy a másikban azt csodálja, ami nincsen meg benne, ami ő maga nem lehet, éppúgy a népek életében is így kéne, hogy legyen. Kölcsönös csodálat, mint az internacionális élet alappátosza: bizony másképp nézne ki a világ, mint most... Saját tapasztalatomból tudom, hogy mennyi előny származik abból, ha az idegent szeretettel tesszük a magunkévá, és csodálva okulunk belőle.”

Erre a kölcsönös csodálatra, megértésre, megbecsülésre jócskán rászolgáltunk. Negyedszázad mérföldkövénél is arra kell elsősorban ügyelnünk, hogy legsajátabb érdé