Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Turczel Lajos: Mit jelentett, mit jelent számomra az Irodalmi Szemle? (A kérdésre Dénes György, Fónod Zoltán, Mács József, Jaroslava Pašiaková, Rácz Olivér, Rákos Péter és Török Elemér válaszol)

az önbizalmat, itt sugallták a hitet, hogy a nehézkedési törvények ellenére föl lehet repülni. Természetesen volt itt gond is, baj is. Mindig kevés volt a megfelelő szerkesztő, a fizetési föltételek sem csábították ide az embereket. Hol az olvasók, hol meg az írók e.légedetlenkedtek, és mindezt el kellett viselni, megoldást kellett találni a bajokra. Aztán a nyomdai késlekedések!

Mindezek ellenére él a folyóirat, megünnepli 25. „születésnapját”. S ez a folytonosság azt jelenti, hogy minden gond és baj ellenére életrevaló a Szemle.

Azt is hallottam már, hogy a mi Szemlénk nem tudott felmutatni egy Osvát Ernő- féle egyéniséget, aki megfelelő szinten tudta volna mozgósítani az irodalmat, aki megfelelő ráérzéssel, szimattal fedezte volna fel és csoportosította volna maga köré a tehetségeket. Ilyen szerkesztő tényleg nem volt a Szemlében, mint ahogy a folyóirat sem lehetett egy új Nyugat. Különben szelektálni csak ott lehet, ahol van miből, ahol hemzsegnek a tehetségek. Am a Nyugatnak is nagyobb a legendaköre a valóságnál. Bizony, ha föllapozzuk a diadala tetőfokán álló évfolyamait, Ady, Babits, Szabó Dezső vagy Kosztolányi mellett sok ismeretlen, elfelejtett nevet találunk. Hiába jelentek meg az exkluzív folyóirat exkluzív társaságában, az idő kirostálta őket, mert hiszen nem voltak odavalók. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Osvát irodalmi táltoskodása is csak ott érvényesült, ahol eredeti tehetségekkel találkozott, s az előlegezett bizalom nem mindenkinél vezetett eredményre. Ügy vélem, az Irodalmi Szemle szerkesztői mindent megtettek, amit megtehettek az irodalmi előrehaladás ügyében. Nemcsak rajtuk múlott, hogy egyik-másik tervük nem sikerült, nem sikerülhetett;

Most, a jubileumi mérföldkő fényében és árnyékában szép és kevésbé szép emlékek elevenednek meg bennünk, akik ott álltunk a bölcsőnél lelkes szívvel, de szorongással is: vajon mi lesz az eléggé prózai nevű Irodalmi Szemle sorsa, s vele a mi irodalmi életünk jövője? Akik ott álltak, mára javarészt megöregedtek, többnyire tisztes nagyapákká vénültek vagy az „elíziumi mezőkön” bolyonganak. Közben azonban felnőtt a Szemle, s vele együtt a szlovákiai magyar irodalom.

Dénes György és Dobos László az Írószövetségben (50-es évek eleje)