Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Koncsol László: „Kitörni önmagunkból...”

Irodalmak az illető szomszéd nemzet irodalmát is behozták a Szemlébe, a mienk a szlovákot, a csehet és a szovjet irodalmak egy részét, s így a lap a maga szerény lehetőségei között a szocialista országok irodalmának szemléjévé is fejlődött. (Annak, hogy egy-egy elgondolásunk kitel •-frc'ó’;. csak terjedelmi és személyi akadályai voltak.) Akkor fordult a Szemle hatí’ T?' n és rendszeresen irodalmunk hagyományai, az első köztársaság és a Szlovák Anurn magyar szépirodalma felé. Irodalmunk első nagy, maradandó sikerei és a Szemle horizonttágulása nyomán sokasodni kezdtek kapcsolataink; nemcsak magyar, hanem szovjet, román, lengyel, jugoszláv íróvendégek is kopogtattak szerkesztőségünk ajtaján, s egyre inkább úgy éreztük, hogy hirtelen megszaporodott belső feladataink elvégzéséhez egyre kevesebb az emberünk. Ugyanakkor irodalmunk gyorsan megnőtt tekintélye és jelentkező hatása („kitörni önmagunkból”) temérdek sok külső igényt és elvárást szült, s mi ezeknek is csak elenyészőn csekély arányban tudtunk eleget tenni. Voltak olyan vélemények, hogy a Szemle irodalmunk tényleges állapotánál sokkal magasabb színvonalon áll, hogy előtte jár az irodalomnak, hogy nem valódi, hanem eszményi ál p '■ tükrözi, hogy jobb nála, s ez persze hízelgőn csengett, különösen akkor, ha komoly, xeiciós, hozzáértő, elfogulatlan és széles látókörű emberek mondták vagy írták nekünk, mert valami olyat kívántak vele kifejezni, mintha a lap a szerkesztők műve lett volna. Ez természetesen nem igaz, nem így igaz. Az Invenciózus és koncepciózus szerkesztőség, amely az irodalom, a szellem és az élet igényeire egyaránt ügyel, mégpedig nemcsak bent, hanem kint is, munkára serkentheti és dolgoztathatja ugyan az írókat, de akkor is az írók dolgoznak, tehát a siker főleg rajtuk áll vagy bukik. Jó irodalom és színvonalas szellemi élet nélkül a legzseniálisabb szerkesztőgárda sem csinálhat Jó lapot, az irodalom kiteljesedése viszont kedvező társadalmi feltételeket kíván, s meg kellene vizsgálni ilyen szempontból a Szemle huszonöt éves útjának hullámhegyeit és völgyeit; válságai minden bizonnyal irodalmunk és társadalmi feltételrendszerünk válságait is tükrözik.

Csak egy gondunkat nem tudtuk eloszlatni: a kritikáét. Ennek foghíjait ma is érzi irodalmunk, s a különös jelenség vizsgálata, okainak földerítése külön alapos, nyílt, a gyökerekig ásó tanulmányokat igényel.

Hatalmas, emberpróbáló munka volt a Szemle szerkesztése nyolc éven át, 1966 és 1974 között. Hónapról hónapra az elolvasott és földolgozott kéziratoldalak ezre-ezer- ötszáza, a szerzők, látogatók, vendégek rajai, a konzultációk és viták, a levelezés, a telefon, a nyomda, az Európa Szálló Komáromban, ahol korrigáltunk, a problémák, a riadalmak, a vágható cigarettafüst, Bábi és Egri Viktor rendszeresen föltűnő arca, Szalatnai és Czine szálfatermete az ajtóban, az alacsony, vékony Simon István, a drága jő Kormos, a be-bekocogó E. B. Lukáč, azaz Emil bátyánk, a kedves „Jó napot, kolléga úr”-ral a Stefánia úton (Obrancov mieru), majd a Štúr < utcán, nagy ritkán Dobossy László, Balogh Edgár és Krammer Jenő, egyszer egy gyönge hétig Károlyi Amy és Weöres Sándor, barátjukkal és monográfusukkul, Bata Imrével, a Kortárs akkori szerkesztőgárdája hol együtt, hol külön-külön, s emlékezetes történeteivel Szergej Zaligin, az öntudatos és hű szibériai orosz író, akivel Kövesdi János társaságában órákig beszélgettünk az íróklubban. (Honoráriuma volt a Szemlénél.) íme, egy kicsiny csokor nyolc ottani évem kimeríthetetlen arcképcsarnokából.

Na és Csáder László, feledhetetlen műszaki szerkesztőnk, a lap arculatának meghatározója és szigorú őre, és Sára asszony, a titkárnő, aki saját pénzén vásárolta az első hivatali kellékeket a lapnak, s akit közben messzire vetett a sorsa, de remélem, eljut hozzá ez az ünnepi Szemle-szám, s olvasni fogja az egykori szerkesztők visszatekintő vallomásait.

1969-től más, nehezebb körülmények között, Duba Gyula főszerkesztésével csináltuk tovább a lapot. Aztán kivált a kis csapatból Tőzsér, s jött a helyébe a kitűnő, tervektől és ötletektől sistergő elméjű, nagyon fiatal, de nagyon komoly Zalabai Zsiga, majd elmenetele után Varga Imre, a költő, s fáradtságom, fásultságom és az írás kényszere, mint valami túlérett gyümölcsöt, leválasztott a lapról, ahol saját kiteljesedésemre nem maradt erőm és időm. „Itt csak ugrani lehetett, ha úgy tetszik, menekülni: másba, többe, nagyobba” — írta Fábry irodalmunkról, s magam is valami hasonlót cselekedtem. 1965 januárjától független vagyok, talán nemcsak a magam, hanem egész irodalmunk szellemi szolgálatában.