Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Koncsol László: „Kitörni önmagunkból...”

A második szám vezércikkét a lap egyik fő kovácsa és első főszerkesztője, Dobos lászló Irta. „Elindultunk”, jelentette ki eszmefuttatásának egyszavas címében és első mondatában, s visszautalva Fábry bevezetőjére így folytatta: „Itt és ezzel kezdődik ■a kitörés önmagunkból, provinciális helyzetünkből.” Végül Dobos Irta le ugyanitt tisztán, kőbe véshető tökéllyel az oly sokszor semmibevett igazságot: „Nemzetiségi irodalmunk ugyanolyan funkciók betöltésére hivatott, mint a nemzeti irodalmak.”

A két abszolút cél, a magunkból való kitörés, valamint az abszolút kiteljesedés programja a gyermekből felnőtté válás folyamatára és lényegére emlékeztet. Az ember ■a felnőttségben nemcsak kiteljesedik, hogy betöltse emberi funkcióit, bárhol él, hanem kiteljesedvén mint férfi vagy nő, a szerelemben ki is lép magából, hatni kezd, kisugárzik, befogad, áthatol, nemz, fogan és új életet szül. Gyermekkorában, ivaréretlenül zárt, befogadó, alakuló, épülő és kiteljesedő; éretten kinyílik, s hatni, adni, építeni, nemzeni akar. Ha elfogadják, s kapcsolataiban kiléphet magából, szárnyakat kap, ereje megsokszorozódik, hatása még nagyobbra nő, ha viszont nem vesznek róla tudomást, sat- nyul, belső majd külső erői is elapadnak, s zülleni kezd, személyisége szétesik.

Kisugárzása, persze, csak akkor van, ha van mit kisugároznia, hatni csak úgy tud, ha van mivel, nemzeni csak úgy, ha van nemzőereje. Nem kétséges, hogy gyermekes kamaszkorunkban, az épülés, befogadás, kiteljesedés éveiben dől el a jövőnk. (Egyéb dolgok is kellenek hozzá, egész feltételrendszerre van szükségünk a kiteljesedéshez, ■de ezt most hagyjuk.)

Ilyen vagy olyan erőnkön és korlátozott lehetőségeinken túl is az irodalom mindenkori abszolút esztétikai színvonalára kell törekednünk. A műkedvelés, a második vagy harmadik műszakban, fáradt szellemmel és idegekkel termelt irodalom még tömegében sem elegendő arra, hogy a minőség meggyőző, egyenletes szintjét biztosítsa. Jellemzőnek találom, hogy az Irodalmi Szemle 1964 óta, vagyis húsz éve változatlan évi és számnyi terjedelemben jön ki, vagyis hogy irodalmunk sem a mennyiség, sem a minőség terrorjával nem tudta kikényszeríteni, mondjuk, a lap havi megjelenését. (A mintegy négyszázezer lelkes jugoszláviai magyarságnak három irodalmi folyóirata van!)

1966 nyarán kerültem a Szemléhez, a főszerkesztő Dobos és a szerkesztő Tőzsér mellé, második szerkesztőnek, s nem titkolt célunk pontosan az volt, hogy a lapot abszolút színvonalú irodalmi és kulturális folyóirattá fejlesztjük. Szerencsés idő volt mindenképpen, irodalmunk mind tárgyában, mind morálisan hitelessé vált, felnőtt igazi szerepéhez, s fejlődését a szocialista társadalmak belső fejlődési iránya is ösztönözte. illetve egy sor tematikai tabu és tilos attitűd fölszabadításával segítette. Ez a szocializmusban szabaddá vált emberhez, a szocialista demokráciához egyre méltóbbá váló társadalmi légkör és feltételrendszer a lap szellemi horizontjának tágítására, gondolati, erkölcsi és esztétikai (nyelvi, szerkesztési, formai, írástechnikai) színvonalának emelésére, alkotói gárdájának szüntelen bővítésére bátorított bennünket. Évekig állandó szellemi magasfeszültségben éltünk, szerkesztők, s azt hiszem, ilyenben élt irodalmunk is. Dobos eszményi főszerkesztőnek bizonyult, tekintélyét teljesen eszköz- telenül, pusztán azzal vívta ki és tartotta fenn, hogy egyenrangú szellemi partnereiként kezelt bennünket, s szerkesztői demokráciát honosított meg a lapnál. Tőzsér még nőtlen volt, s ő volt az invenciózusabb és mozgékonyabb, mint én, aki inkább a szerkesztői aprómunkát, a szerzőkkel és kéziratokkal való kapcsolatot kedveltem, de ha egy-egy •épkézláb ötlettel vagy javaslattal hozakodtunk elő, Dobos sohasem tétovázott rávágni: „Csináld meg...” Rovatainkon belül teljes szerkesztői autonómiát élveztünk, ezzel azonban sem befelé, sem kifelé nem éltünk vissza, hanem minden kételyünket és problémánkat meghánytuk-vetettük egymással. A Szemlét természetesen a teljes csehszlovákiai magyar irodalom, tehát mindhárom (négy) nemzedék lapjának tekintettük, •de ezenbelül a minőség serkentése és támogatása volt a mi legfőbb célunk, sohasem a szerzőt, csak a benyújtott kéziratokat tekintve. A Szemle képzőművészetünk ügyét is igyekezett fölvállalni, első száma Lőrincz és Szabó Gyula grafikáival indult, s a lap egyre inkább a fölvállalt területek fórumává szélesedett és mélyült. Volt idő, az ötvenes ■években, amikor egy-egy külföldi magyar vers közlése a belügyekbe való beavatkozásnak számított és hivatalos tiltakozásokat váltott ki; ez a görcs ugyan lassan, nagyon lassan oldódni kezdett, de az egyetemes magyar irodalom állandó jelenléte mint keret, mely nemzetiségi irodalmunkat kihívó, ösztönző vagy testvéri módon körbefogja, a hatvanas évek második felétől vált a lap állandó szereplő alanyává. A magyar nemzetiségi