Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Tőzsér Árpád: Köszöntjük a negyedszázados Irodalmi Szemlét!
KÖSZÖNTJÜK A NEGYEDSZÁZADOS IRODALMI SZEMLÉT Dobos László, az Irodalmi Szemle alapító főszerkesztője annak idején sokszor köszönt úgy be a szerkesztőségbe, hogy „Üdvözlöm az Irodalmi Szemle nevű világlap szerkesztőségét!” S mi, szerkesztők (azaz Koncsol Laci és jómagam), és Fridmann Sarolta titkár- és gépírónő (akinek a „Sára asszony” 'szinte már vezetéknevévé vált, mert mindenki csak így szólította) derűs mosollyal nyugtáztuk a „világlapéban rejlő iróniát, pedig most, csaknem húsz év elteltével (1965-től 1971-ig voltam az Irodalmi Szemle szerkesztője) az akkori Szemlének ez az aposztrofálása nem is tűnik olyan komolytalannak. Dobosban ugyanis megfogalmazatlanul, illetve ilyen iróniára és öniróniára hangolt megfogalmazásban, bennünk, fiatalabbakban pedig szinte világgá kiáltva, kezdettől fogva s nagyon is ott volt a „világ” igénye. Az Irodalmi Szemle indulása véletlenül (vagy talán nem is annyira véletlenül, hisz az „infrastruktúra” történései mindig feltételezik egymást!) egybeesett a mi irodalmi indulásunkkal, a harmadvirágzás „második nemzedékének” jelentkezésével: 1958-ban indult a Szemle, s 1958-ban jelent meg a „Nyolcak” emlékezetes antológiája is. S így véletlenül nálunk is úgy alakult a helyzet, ahogyan az az irodalmi életben már lenni szokott: az új lap egy új nemzedék felsorakozási helye (is) lett. Igen: „is”, mert az előbbi kijelentésem természetesen távolról sem akarja azt jelenteni, hogy az Irodalmi Szemle a mi nemzedékünk lapjaként indult. Nem. Már az első számban együtt volt irodalmunk minden nemzedéke és minden „irányzata”. Megfért egymás mellett Szabó Béla és Cselényi László, Csontos Vilmos és Forbáth Imre. De az talán mégsem volt egészen véletlen, hogy Fábry Zoltán bevezetője, az Ideje már bizony! után közvetlen az a vers következett, amelyben évekkel később szintén Fábry Zoltán „pirossal kari- kázta be” a következő sorokat: Anyánk képén a világ a ráma! Elnézést a szerénytelenségért, hogy magamat vagyok kénytelen idézni, de az Irodalmi Szemle indító versét, a Férfikor, így jöjj-t „véletlenül” én írtam (úristen, hányadik véletlen ez már ebben az írásban!), s így már a Szemle első számában jelen volt és hangsúlyosan volt jelen az a „világigény”, amelynek jegyében a mi nemzedékünk indult, s amely szinte programunkká vált. Mert ha mi valamiben különböztünk az előttünk járó nemzedékektől, akkor az éppen a kitárulkozás, az ablaknyitás igénye volt. A szlovákiai magyar irodalom 1958-ig, tehát csaknem tíz évig az „egyszerűség” és a „néphűség” bűvöletében valóban nem volt más s nem is akart más lenni, csak „szlovákiai magyar irodalom”. A külső kötődések (a néphez, tájhoz, hazához kötöttség] mellett a belső (irodalmi) kötődések másodlagosak voltak, s ha mégis voltak, akokr azok — az „egyszerűség” és a „néphűség” jegyében — csak a népköltészet és Petőfi, s esetleg a magyarországi népi írók irányába mutattak. De hogy az irodalmat (s így a szlovákiai magyar irodalmat is) más, természetes kötődései a világhoz és a világirodalomhoz kötik, azt nálunk valószínűleg a mi nemzedékünk írta le, vagy legalább is a mi nemzedékünkkel kapcsolatban írták le először. (Pl. Fábry Zoltán a Rés poeticá-ban.) Tőzsér Árpád
