Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Tőzsér Árpád: Köszöntjük a negyedszázados Irodalmi Szemlét!

így történt tehát, hogy a velünk egykorú Irodalmi Szemle egy kicsit velünk egy- indulatú, egyintenciójú is lett: kezdettől ott volt benne az igény: irodalmunkat a világhoz s a világot irodalmunkhoz közelíteni.

1965-ben pedig én magam is a Szemle szerkesztője lettem, s rá egy évre oda került Koncsol László is, az akkor még csak ifjú, de már nagyreményű kritikus. Együtt volt a „klasszikus triász”. A Szemlét kezdettől fogva jellemző „világigény” határozott, szervezett formát kaphatott.

Dobosnak, a született irodalomszervezőnek, lételeme volt a kitárulkozás, az utazás, az ismeretségkötés és ismerkedés, s már a mi belépésünk előtt szinte utazóirodává tette a Szemle szerkesztőségőt. Ebbeli törekvésének objektív feltétele, de azt is mondhatnám, szinte kényszerítő körülménye volt a tény, hogy szerkesztőségünk az írószövetség épületében volt (abban a hatalmas, diófa burkolatú, mindig előkelően félhomályos teremben, ahol most — összhangban a Dobos teremtette tradíciókkal — a szövetség „külügyi” osztálya, tehát lényegében utazási irodája székel), s az írószövetség külföldi vendégei tulajdonképpen a mi vendégeink is voltak. Gyakran kértek fel bennünket „idegenvezetésre”, tolmácsolásra. (Főleg ha Magyarországról kaptunk íróvendéget.) Sokszor már terhes volt számunkra a sok vendég, de Dobos elemében volt ebben az írókavargásban. S így születtek gyümölcsöző kapcsolataink lengyel, szovjet, romániai, magyarországi és jugoszláviai szerzőkkel és folyóiratokkal, s ezek a Kapcsolatok képezték a hátterét annak a szerkesztői gyakorlatunknak, hogy egyszerre hoztuk mondjuk a szovjet Zaligin, a jugoszláv Krleža és a román Sorescu írásait, s természetesen a cseh, szlovák s a hazai és külföldi magyar írók műveit. S csak a lehető legritkább esetben „ollóztunk”. A folyóiratunkban közzétett kéziratokat vagy egyenesen a szerzőktől kaptuk, vagy legalább is romániai, jugoszláviai, esetleg Szov- jetuniő-bell magyar műfordítóktól.

S a többnyire Dobos által így begyűjtött anyagot mi Koncsol Laci barátommal igyekeztünk elméletileg is megemészteni, azaz szerkesztőileg feldolgozni és kritikailag értékelni. Megszülettek s állandósultak a Vendégeink-, a Figyelő-, á Folyóiratszemle-, a Disputa-féle rovataink, egyre tágult a kör, amelyet beláttunk, s elméletileg, sőt gyakorlatilag is bejártunk.

Mert nemcsak mi láttunk vendégül másokat, viszonzásképpen minket is szívesen láttak Moszkvában, Katowicében, Újvidéken. Bukarestben és Prágában. Testvérlapunk volt a moszkvai Novij Mir, a katowicei Poglody, az újvidéki Híd, a kolozsvári Korunk s a prágai Plameň, s ezeknek a lapoknak a szerkesztőségeiben gyakran megfordultunk. S természetesen sohasem tértünk haza üres kézzel. Hoztuk a kéziratokat s a baráti üzeneteket.

Két évtized távlatából tehát úgy tűnik, hogy a mi Szemlénk egy kicsit világirodalmi folyóirat is volt, s ebben a világirodalmi közegben irodalmunk, a szlovákiai magyar irodalom is megemelődött. S nemcsak úgy, hogy kritikai gyakorlatunkban egyre természetesebben érvényesültek azok a kritériumok, amelyek az általunk közölt világirodalmi anyagból következtek, hanem úgy is, hogy a világirodalom (s tegyük hozzá: elsősorban a közép-európai Irodalom) közelsége ihletően hatott a mi íróinkra is. Ekkor, a hatvanas évek közepén indul (ha nagyon bátortalanul is) a szlovákiai magyar neoavantgarde, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos, Tóth Elemér, Gál Sándor, valamint e sorok írójának akkori kezdeményeiből nem lenne nehéz kielemezni az akkor általunk már rendszeresen közölt cseh Miroslav Holubot, lengyel Tadeusz Róževiczet vagy a jugoszláv Vaskó Popát.

S az így, ebben a világirodalmi és közép-európai kavargásban kialakult irodalomszemléletünket mi, szerkesztők, igyekeztünk szerkesztői ténykedésünk minden területén érvényesíteni. Nem elégedtünk meg azzal, hogy az egykorú szlovákiai magyar irodalmat befolyásoljuk, bele akartunk szólni irodalmunk múltjába és jövőjébe is.

Az 1965-ös évfolyam 9. számában a már addig is létező Hagyomány című rovat új koncepciót kap: ezzel a számmal kezdve a Szemle számról számra értékeli (pontosabban átértékeli) a szlovákiai magyar irodalom első fejezeteinek (1918—1938, 1938— 1944) egy-egy kiemelkedő alkotóját. A sort Győry Dezsővel kezdtük, s a sorozat alaposságát és figyelemreméltóságát bizonyítja, hogy némelyik értékelésünket (például Mécs László és Forbáth értékelését) élénk és sok kérdést, problémát felvető vita követte.

Az egykori Sarló-lapra (Vetés) utaló címmel az 1966-os év 4. számában új rovatot