Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Duba Gyula: Az Irodalmi Szemle negyedszázada (tanulmány)

hatása a lap fejlődésére kétségtelen, de azt sem lenne érdektelen megvizsgálni, hogyan hatott a Szemle elvárásaival, megrendeléseivel, irodalomközpontúbb közlési lehetőségeivel az író munkásságára. Közvetett hatása Fábry életművének alakulására bizonyára pozitív és jelentős.

Az alkotói öntudatosodásnak és az irodalomközpontú gondolkodásnak és kultúraszervezésnek az igényét nemcsak a lap kezdeti elméleti tájékozódása jelzi, hanem — ugyancsak jellemző vonásaként — az egyre erősebb és tudatosabb befelé fordulása, a nemzetiségi problémák és közösségi gondok számbavevése, a szűkebb lét- és tudatvilág feltárásának és alakításának az igénye. A tényfeltáró viták által végzett, objektív önvizsgálat, s végeredményben a nemzetiségi tudatteremtés érdekében a lapnak már a második számában nyilvános ankétot, vitát szervez a szerkesztőség, melyben „mindenki részt vehet”, s amelynek kérdései az addig elért eredményeket, hagyomány és modernség viszonyát, a kritika szerepét és helyzetét, s a jövő esélyeit vizsgálják a szlovákiai magyar irodalomban.

A Disputa rovatban indult a vita. A rovatcím egy pillanatra megállít: a lap számára kitűzött cél, a „néphűség” eszményének gyakorlati hatósugarát jelzi. íróink nyelvileg korszerűbb és tudósabb hangzású rovat helyett a kissé archaikus csengésű, plebejus érzelmi töltésű Disputa rovatban „disputáinak”. Magáról a vitáról bővebben kell szólnunk, mert alaposságával és méreteivel, gondolatgazdagságával és a gyakorlati tények elvonatkoztatására és általánosítására tett törekvéseivel irodalomtudatunk megalapozásának látjuk. Bizonyításként tekintsük át vázlatosan — nevek említése nélkül

— a megfogalmazott és időtállónak bizonyult gondolatokat! A próza realizmusát érintő, negatív jelenségek közül lelepleződik a publicisztikai hangvétel és a „túlhajtott ideologizálási szándék”. Megállapítást nyer, hogy a prózából hiányzik a történeti elem, általában a történelemtudat folytonossága, a prózaíró valóságlátásának és értékrendjének történelmi egysége. A tartalmi elem túlhangsúlyozása, a sémákban való gondolkodás gyengíti a próbát. A hagyományok ápolásának és a haladást jelentő korszerűség egységének szüksége kapcsán elhangzik egy fontos, helyzetrögzítő mondat: „... nálunk a harmadszori indulás nem a félbehagyottnak a folytatását, hanem valami másnak, újnak a kezdetét jelenti.” Mert: íróink elsősorban az egyetemes magyar irodalomból merítenek, míg „nemzetiségi létünk negyven esztendeje a jelen és a jövő érdekében itteni helyzetünkből nőtt tradíciót szükségelne”. (Ma tudattal tegyük hozzá: is szükségelne.) Majd alább: „...a szociális témáknak emberi kapcsolatokká kell mélyülnie.” Egy további hozzászólás — a költőkhöz szólva — a líráról mint „önkifejezés”- ről beszél, amely „egyéni” legyen. Ez a gondolat azért nagyon és helyénvalóan aktuális, mert líránk azóta kezdett ez irányban kibontakozni, színesedni. Más helyen a költő emeli fel fejét, és az Oj Hajtások című antológia kritikai visszhangjának kapcsán, önérzetének ad kifejezését. Idézzük: „... a szocializmus, mely igazságot oszt nekik, s egyenlőséget biztosít, mint magyaroknak, hálás, készséges embereket lel bennük az országépítő munkában.” Hálás országépítőkből ma már egyszerű írókká, költőkké lépünk elő, jegyzi meg a szerző. Az ankét során — a vitazáró közgyűlésen — robbant ki az a véleménykülönbség, amely Fábry Zoltánt hosszú időre elkeserítette és megbántotta, mert heves véleménycsere alakul ki a vox humana fogalmának kritikai programként és értékeszményként való használhatóságának a kérdéséről. Alig rajzolódnak köreinkben a határozottabb irodalmi gondolkodás vonalai, a türelmetlen kritikai érzék máris önmaga testébe mar, és a kétségtelen — bár helyes minősítést igénylő — értékek rombolását próbálgatja. A vox humanát a sematikus irodalomszemlélet utóéletét jelentő ideológiai türelmetlenség készült megfosztani valódi jelentésétől és jelentőségétől, míg védelmezői esztétikai-kritikai gondolkodását részben az okos, feltétel nélküli hagyománytisztelet, és ugyanakkor már a jövő teljesebb és mélyebb realizmus-eszményének a megsejtése határozta meg. A vitának nem ez volt a fő — bár nagyon lényeges — témája, mégis meg kell említenünk, mert a résztvevőket megosztotta azzal, hogy erkölcsi hozzáállásra és felelős véleménynyilvánításra késztetett.

A fő eszmei csomópont és vízválasztó azonban az a költészeteszmény és művészi valóságlátás volt, melyet az akkor frissen jelentkező fiatal költőcsoport,a „nyolcak” néhányának hangvétele jelentett. Ezek a fiatalok a művészi forma kimunkálásának és az egyetemesebb mondanivalónak az igényével próbálták meghatározni a világban