Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Duba Gyula: Az Irodalmi Szemle negyedszázada (tanulmány)

tekintetben — az indulástól, hanem azért is irodalomtörténet, mert így van erre a korra szükségünk. Bár az Időben nem vagyunk a kortól távol, de irodalomlátásban és élettapasztalatokban annál inkább magunk mögött hagytuk, s vele kapcsolatos igényünket kissé patetikusan így fogalmazhatnánk meg: szükségünk van a múltra — az irodalomtörténetre —, hogy jövőnk legyen.

Második számában a tízéves Oj Szót köszönti a Szemle. Ennek a ténynek megkülönböztetett irodalmi jelentősége van. Napilapunk jubileumai irodalmunk létének az évfordulói, mert általa, lapjain kezdődött háború utáni írásbeliségünk és irodalmunk. S az addig elmúlt évtized számlájára, a bevezető sorokban említett gyerekes vonások annyiban igazak, amennyiben gyerekesnek és naivnak mondható a halálos komolyan vett, de nem mindig megalapozott és igazolt lelkesedés, az őszinte és jóhiszemű túlbuzgóság, a mohó tudásvágy és a tapasztalatok híján szükségszerű rögtönZő készség, a tájékozódás és útkeresés esetlegességei. Az induláskor Fábry Zoltán az első köztársaság intézményeiről szólva kérészéletű lapelődök és nyomtalanul elmúló folyóiratok címét említette, melyek nem tudtak biztonságosan és időtállóan meggyökerezni a kisebbségi létben, és tiszavirág-életük kapcsán, a múltra vonatkoztatva szavait irodalmunk „létének problematikus voltá”-ról szólt, „mostohagyerekek” voltunk, mondta, akik „nem ismerték a napos oldalt”, ezért az „alacsonyabbrendüségi érzés” sem volt idegen a számukra. Nem, Fábry Zoltánnak ekkor Igazán nincsenek „rózsaszínjei”. Szavai erőtadó pátoszát a jövőbe néző és hívő írástudó hite adja: Induljunk! Indulhatunk!

ötvennyolc őszén és telén — az első két számban — irodalmunk parádés felvonulását szemlélhetjük. Prózaírók és költők, 4fiatalok és idősebbek, kezdő és rutinosabb szerzők a tehetség és íráskészség különböző fokán, vegyes színvonalon. De a szerkesztőség jó érzékkel nyúl anyagai után. Az első szám Forbáth Imrét vezeti vissza irodalmunkba kiadatlan versei közlésével. A képzőművészeti anyagok, Lőrincz Gyula, Szabó Gyula, Nagy József, Bácskái Béla és Eckhardt Sándor rajzai és grafikái is helyes értékválasztást jeleznek. Ugyancsak az első szám hirdeti meg Híd rovatában a máig követett programot, a nemzeti kultúrák közelítésének és a népi együttélés útja egyengetésének gondolatát. A Látóhatár elnevezésű rovat pedig olyan elemi erejű és széles körű témaérzékenységet és tanulásvágyat tükröz, hogy ezt az intenzív szellemi érdeklődést mai, történelmi igényű értékelésünkkel bízvást alapvető és nagyhatású kultúraformáló és irodalomteremtő erőnek láthatjuk. Mint amikor a visszafojtott vagy lefékezett légmozgások és szelek elé egyszerre tágas térségek nyílnak, s azok előrezúdulnak, úgy indul egyre növekedve és erősödve a nemzetiségi irodalmi széljárás, és felkavarja a friss ízeket, érzéseket és eszméket, megostromolja a rejtőző gondolatok térségeit és már-már versenyre akar kelni a fejlettebb nemzeti művészi mozgalmakkal, felelősségtudatban és közösségféltésben pedig éppenséggel túl akarja szárnyalni azokat. Nem rajta múlik, hogy erői még jócskán korlátozottak, lelkes igyekezetét ez nem csökkentheti. A Szemle indulásával irodalmunk fellendülésének gazdag és értékteremtő korszaka következik, melyben mennyiségi és minőségi növekedése előremutató és jövőteremtő méreteket ölt. A szellemi szomjat leginkább tükröző Látóhatár rovatban korabeli szovjet, magyar, szlovák, cseh és különféle nyugati irodalomelméleti és művészetfilozófiai írások jelennek meg, tanulmányok, esszék és interjúk, értő és gazdag válogatásban. A világirodalmi és elméleti tájékozódás Szempontjain határozottan ott látjuk Tóth Tibor szerkesztői és Sas Andor irodalomtörténészi kezenyomát. Általában jellemző és ma is érvényes vonása az Irodalmi Szemlének, hogy a kezdetektől olyan aktív irodalmárok szerkesztették, olyan alkotó egyéniségek, akik munkájukkal szükségszerűen szellemi arcélüket is a lapba építették, személyesen gazdagították annak eszmei és esztétikai horizontját s egyénien formálták valóságtükrözését, azzal, hogy saját irodalomszemléletüket hatásosan a szerkesztőségi koncepcióba dolgozták, s így érvényesítették. Joggal állíthatjuk: szerkesztői és közeli munkatársai közösen, „kalákában” szerkesztették a Szemlét, még akkor is, ha a lapért a főszerkesztő felelt. Irodalmunk és lapja egymás mellett, párhuzamosan és kölcsönhatásban nőttek fel a korral, az egymásra utaltság és kölcsönös fejlődés egységében. Irodalmunk fejlesztése és a lapszerkesztés azonos nevezőjű közösségi munka, ez élteti a legintenzívebb belső erőinket. Fábry Zoltán az első számtól haláláig főmunkatársként jegyezte a lapot, és állandó szerzőjeként, eszmei példaképként döntően befolyásolta a szerkesztőség problémaérzékenységének és valóságlátása közösségi vonzerejének etikáját. Fábry