Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Duba Gyula: Az Irodalmi Szemle negyedszázada (tanulmány)
AZ IRODALMI SZEMLE NEGYEDSZÁZADA Háború utáni nemzetiségi irodalmunk újrakezdésében látványosan sok a kezdetleges, gyerekes vonás. Ezek a születő írásbeliség fejletlenségéből és tapasztalatlanságából következtek. Fejletlenségéből az írói megformálás alaki és stílusbeli kívánalmait illetően, és tapasztalatlanságából művészi valóságérzetének és világlátásának gyengéi okán. Aligha követünk el hibát, ha irodalmunk fejlődésére utalva — enyhén maliciózusan — az emberi élet főbb állomásainak a példáját említjük: születés, növekedés, felnövés, érés és élet... eddig tartanak a számunkra használható korszakjegyek. Az emberi lét utolsó — bár a születéstől semmivel sem rendellenesebb — állomása, a halál, az elmúlás mozzanata, irodalmi összevetések tevésére elfogadhatatlan fogalom, mert az irodalom éppen az élet, a jelenlét érdekében és a nemlét ellenében születik. Értelme az élet tudatosítása és a létezés világgá kiáltása: vagyunk! A világirodalom méreteiben és a legkisebb népi-nyelvi közösségek irodalmának az értelmében egyaránt helytálló ez a megállapítás. Irodalmunk gyerekes vonásait említettük, melyek nyilvánvalóan fiatalságot jelentenek, s ez így igaz. A nagy irodalmak tudata az idő mélyére, messze a történelembe nyúl vissza emlékeiért, a mi szűkebben vett emlékezetünk éppen csak a tegnapba ér. Pontosabban: az egyetemes magyar irodalom évszázados történelmi folytonosságának a tudatából és tapasztalataiból táplálkozunk, ám az irodalom legszemélyesebb — egyénibb és sajátosabb — közösségi dolgaiban hajszálgyökérzetünk éppen csak a közelmúlt talajába kapaszkodik. Az ötvenes évek valóságába, és — lévén szó az Irodalmi Szemléről — annak is az utolsó harmadába. Miért fontos hát a közelmúlt idézése, amikor szinte kézzel érinthető az időbeni távolság? Ezerkilencszázötvennyolc koraőszén jelent meg a Szemle első száma. A lapot indító írás címe azóta irodalmunk történetének agyonidézett szimbóluma lett: „Ideje már bizony...” — mondotta köszöntő programcikkében Fábry Zoltán, Adytól kölcsönözve gyönyörű és bíztató képeket, s útrabocsátó gondolatokat; „kendőtök legyen ékes, szép zászló..sugallják ők ketten, Ady és Fábry, „induljatok!” És mintha a születő, új szellemi valóságanyagot, melyet a lap lesz majd hivatott képviselni, akarnák szívósra, acélosra kalapálni, úgy kopognak a következő oldalon Tőzsér Árpád Férfikor így jöjj című versének kemény sorai, melyekből két gondolat is kínálkozik, hogy a helyzet drámaiságát, a születés vajúdó pillanatát jellemezze és érzékeltesse, de egyben a jövő távlataiba is állítsa: „vagyok, mert lettem”, mondja dacosan Tőzsér, majd szélesre tárja a létezés fogalmának határát: „anyánk képén a világ a ráma”. A lapnak még az év decemberében megjelenő, második számában Dobos László főszerkesztő vezércikke nyugtázza az irodalmunk számára immár történelmi tényt: „Elindultunk ...” Nehéz ma bizonyos meghatottság és némi pátosz érzete nélkül forgatni az jDlső számok lapjait, akarjuk vagy nem, számunkra ez már irodalomtörténet, még akkor is, ha úgy érezzük, nem régen volt. A felgyorsult idő torzítja időérzékünket és sokszor érzéketlenné tesz maga az idő iránt, de az azóta egybegyült évfolyamok számai megcáfolják és hatálytalanítják a kételkedő csodálkozást: Bizony, irodalomtörténet ez a rövid múlt, és nemcsak azért, mert ma már mégiscsak messze vagyunk — minden 7Eszmetörténeti vázlat) Duba Gyula
