Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Csontos Vilmos: Hetvenöt év (vers)
CSONTOS VILMOS Elszomorít, ha leírom. Emlék izzik fel, rengeteg. Fénylenek, fájnak, s a kínom, Hogy már elérhetetlenek. „Soha többé“, ami egykor Öleléssel jött, csókba fúlt. S az a portverő gyerekkor, Mi vakított, ha szembe hullt. Szépnél, jónál több volt a rossz. Az emlék fehér s fekete. Szín színt hiába sokszoroz: Alkony-madár elszáll vele ... Lassan már lépni sem merek. Lépéssel fogy az út, s az éj Ölébe vesz, elszendereg A vágy, az égő szenvedély. Hetvenöt — mégis, így vagy úgy, Szép voltál fájva, könnyel is. Göröngyeidet, gyalogút, Áldom, s áldom töviseid! Ha csak szépet adtál volna, S fény lett volna az éltetőm: Lelkem nem csordul dalokba, Szenvedés sem edzi erőm! így bírtam járni — hetvenöt, Göröngyös, tövises utad. Most, amikor az est beföd, Szemem csillag után kutat: Tévedne rám egy sugara, Simogatna meg — altatón. Ragyogásban érnék haza, Dalaimból ácsolt hajón. Hetvenöt év
