Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Harc a kutyafejűekkel

zedék tudatának, életszemléletének, érték- rendszerének formálásában.

A színpadon azonban nem minden valósult meg a szerző szándékából. A legnagyobb problémát abban látom, hogy a két tábor, tehát a komáromiak és a tatárok nincsenek egy súlycsoportban. A komáromiak riadtan húzódnak vissza „nyakunkon a tatár” kiáltással, majd később lecsapnak rájuk, tehát találkoznak velük. De milyenek ezek a tatárok? Már az első bejövetelük sem riasztó, inkább komikus. S a későbbiek folyamán is degeneráltak, nevetségesek — tehát semmiképpen sem félelmetesek. Igaz, van bennük valami szokatlan, emberfeletti, hiszen az egyiknek három lába, a másiknak három szája, Küsz- mögnek meg három szeme van, de szövegük, viselkedésük, és méginkább a színészek értelmezése révén egyáltalán nem hátborzongatóak. Ezt egyébként pillanatok alatt észreveszi Batu khán is, aki a szemle után így szól: Hová lett a híres horda, mely világot döntött romba? Nődögéi bennem a kétség, hogy e szedett-vedett népség — már nem őseink utóda. Hogy lehet az, kérdezhetjük — s úgy vélem joggal —, hogy amit Batu khán percek alatt észrevett, az nem tűnt fel a komáromiaknak? Hiszen láthatták, hogy ezek a tatárok há- romlábúan, háromszeműen sem tűnnek veszélyes lényeknek, hát még azután, amikor elvesztették emberfeletti erejük jelképeit. A cselekménynek, úgy vélem, elsősorban a tatárok hibás jellemzése miatt nincs feszültsége, kevés a hitele: a konfliktus mesterkéltnek tűnik, nem mindig funkcionál, többször csak tételesen van jelen. Értem azt, hogy a szerző nem akarja riogatni a gyermekeket, iparkodik a mesevilágot felidézve ábrázolni a rosszat, de ne feledjük: a mesebeli hősöknek rettenetes erejű szörnyetegekkel, valóban gonosz emberekkel kell megvívniuk, nem ilyen gyermekded ellenféllel, mint ezek a tatárok. Látva az erőviszonyokat, a serdülő korú nézők megkérdőjelezhetik a komáromiak bátorságát, helytállását, mi pedig a színmű példázatát, mert a nyámnyila tatárok elleni harc nevezhető-e bátor helytállásnak?

Hibának érzem azt is, hogy főleg a komáromiak, de tulajdonképpen a tatárok is, egy-egy tételt képviselnek; az előbbiek a jók, a bátrak, az utóbbiak pedig a rosz- szak, a gonoszak. Sem a komáromiaknak, sem a tatároknak nincs arcélük, jórészt csak a nevük különbözteti meg őket egymástól, ez utal jellemükre, nem pedig

a cselekedeteik. Talán Keve az egyetlen,, nagy vonalakban jellemzett szereplő.

Problematikusnak tartom a prológust is, mert a szöveg egyrészt meglehetősen didaktikus, másrészt a szereplőnek a továbbiakban semmilyen funkciója sincs, a végén sem. Amit hallunk, arra a gyermek a színmű megtekintése során is rájöhetne, nem kell mindjárt az elején kioktatni a gyermeket, hogy hogyan nézze, értelmezze a látottakat.

A szerző érezhetően kedvét leli a nyelvi bravúrokban, szójátékokban, de mindez többször — különösen a tatároknál — öncélúnak tetszik, elsősorban azért, mert elvonja a néző figyelmét a lényeges motívumtól.

Képzavarnak érzem a tatárok dalában a következő sort: „Sósán süt a szél.. .” Nem tartom helyénvalónak azt sem, hogy Parittyás a rajtaütést követően így lelkendezik: „Ez jó mulatság — férfimunka volt!”

Kmeczkó ismeri a színpad törvényszerűségeit, tud színpadi szituációkat teremteni, jó érzékkel két helyszínre szervezi a játékot, s így is pergőbbé teszi a cselekményt. Ezek a pozitívumok azonban sajnos hiteles jellemek, konfliktusok hiányában ezúttal nem domborodhattak ki kellő mértékben. A szerző tudatosan nem ragaszkodott a történelmi hűséghez, szándéka az volt, hogy történelmi témájú mesejátékot írjon. Am a fent 'említett hibák miatt ennek a játéknak nem volt meg az a logikája, törvényszerűsége, és cselekményessége, amely a meséket jellemzi.

Ügy érzem, Takáts Emőd rendezőnek nem minden esetben sikerült plasztikusan kibontani a cselekményt, több esetben nem használta ki az egyes szituációkban rejlő lehetőségeket. Elsősorban a beállítások statikusak, funkciótlanul ismétlődnek, és így zavaróan hatnak. Takáts Ernődnek már a korábbi rendezéseiben is megfigyelhettük, szereti azt a megoldást, hogy a szereplők zömét szembe állítja a közönséggel, s így a színészek mintegy a nézőkön keresztül kommunikálnak egymással. Ez a megoldás kiemelhet bizonyos jeleneteket, gondolatokat, de egy határon túl ma- nírrá is válhat. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy gyermekszínműveknél — ahol elsősorban a cselekményesség a lényeges

— ez a beállítás helyénvaló. A tömegjeleneteknél semmiképpen sem. Egyébként a rendezőnek a tömegek színpadi mozgatása okoz a legtöbb gondot. Ennyi céltalan áll-