Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Harc a kutyafejűekkel

■a gyermekek a mesét követik nyomon, snert még nem érthetik a történet bölcseleti síkját. Móricz Zsigmond leánya például élvezettel figyelte a Hamlet meséjét, Németh Lászlóé pedig a Macbethet. Németh László megjegyzi: „Értették? Hadd utasítsam vissza ezt az értelmetlen kérdést, amely, ha valahol, hát költők és gyermekek viszonyában nincs helyén. Ér- ti-e a gyermek a világot? S benne él. Értjük-e mi? S benne élünk. A remekmű is világ: ki mondhatja, hogy az utolsó fátylat is levonta róla, hogy egészen érti. Ők is értették és nem értették; belekerültek, s titokzatos maradt. Értették a meséjét, itták a hangulatát, s maradtak borzongásaik és kérdéseik.”

Ha igaz, hogy a stílus tulajdonképpen választás és a stílus maga az ember, akkor ez a szabály kétszeresen vonatkozik a gyermekszínművekre. A szerzőnek a kifejezés gyermekszempontjaiért kell megküzdenie, tehát szem előtt kell tartania — gondoljunk Lengyel Balázs idézett ellentétpárjaira — bizonyos gondolkodási, lélektani és érdeklődési sajátosságokat. A gyermek például nem érti a szimbólumokat, idegen tőle az áttételesség és az allegória szinte minden formája, ugyanakkor csodálatos a képzelőereje, az asszociatív képessége, kreativitása. Vagyis a gyermek, mert életkori sajátosságokkal rendelkező szuverén személyiség, nemcsak gügyögést és vigyorgást vár tőlünk. Iszlai figyelmeztet rá, hogy a felnőtt alkotó megfelelő viszonyát a gyermekközönséghez két szélsőség teheti elviselhetetlenné. Az egyik a pedagogizáló, a másik a hülyéskedő magatartás. A gyermekszínmű ugyanis nem erkölcsi kódex, nem a pedagógia szolgálólánya, nem is a közvetlen ismeretek tára, hanem egy sajátos szemlélet és világlátás, amely művészi, sőt pedagógiai célokat is szolgálhat, de sohasem szolgálhatja ki azokat. A kioktató attitűdhöz hasonlóan bántó, káros az öncélú jópofáskodás, a gyermekekhez való „leszállás” is.

Ha a fenti kritériumok alapján vizsgáljuk hazai magyar gyermekszínműveinket, akkor — s ezt talán nem a múló idő, a ffeledékenység okozza — Gál Sándornak az 1970-ben bemutatott A szürke ló című mesejátékából eredeztethetjük gyermek- irodalmunk drámai műnemét. Az utóbbi években látott gyermekszínművekről elmondhatjuk, hogy ígéretes próbálkozások, de még meglehetősen felemás alkotások. Gágyor Péter szakavatott kézzel dramatizálta a Szélkötő Kalamonát, az egyik honfoglalás előtti hősmesénket, ebből látványos előadást kreált, a népdalt és a népi táncot is szervesen illesztette a játékba, ugyanakkor azonban a rendezésben olyan mondai-mitológiai elemekre, rítusjátékokra is épített, amelyekről a gyermek egyrészt nem hallott, másrészt viszont — mivel nem ismerte a jelrendszert — ezeket nem tudta nyomon követni, s ezért az előadás sok lényeges momentuma elsikkadt, a játék többször vontatottnak tűnt, mert tudvalévőén a látvány önmagában nem tudja sokáig lekötni a gyermek figyelmét. Batta György színpadi alkotását a budapesti Gyermekszínházban is bemutatták, s ez mindenképpen elismerést jelent, ugyanakkor a magyarországi kritika is — a kétségtelen erényeket sem elhallgatva — rámutatott, hogy a színmű meséje a „ne bántsd a madarakat” didaktikus intelmeire épül. A történetnek logikai buktatói is vannak, s a szöveg líraisága is gondot okoz: a szereplők olyan emelkedett nyelven beszélnek, amilyet a világ egyetlen kisfiúja sem használ. Gyüre Lajos mesejátékát Tóth László elemezte, s megállapította, hogy a szerző aránylag tisztes színvonalon írta meg a balladai-népmesei ihletésű történetet, ugyanakkor azonban egy egész sor dramaturgiai vétséget, következetlenséget, következményeiben végig nem gondolt cselekményszálat mutatott ki, amelyek eléggé ingataggá tették a dráma szerkezetét.

Kmeczkó Mihály harmadik darabjának s egyben első gyermekszínművének ősbemutatójára ilyen előzmények után, ebben a helyzetben került sor. A szerző szándéka mindenképpen dicsérendő. Napjainkban ugyanis sajnos sok helyen igyekeznek kisebbíteni a humán tantárgyak oktatásának jelentőségét, s az oktatás jelenlegi mechanizmusa sem mindig segíti a gyermek személyiségének, kreativitásának fejlődését. S nem kis gondot okoz az is, hogy fiatalságunk alig ismeri szülőföldjének történelmét, haladó hagyományait. Ebben a helyzetben csak üdvözölni lehet a szerzőnek azt a szándékát, hogy színművében elődeink harcairól, erkölcsi erejéről, emberi helytállásáról akar szólni, játékos színpadi példázat formájában, máig érő, napjainkban sem időszerűtlen tanulsággal.

A szimbólumként is értelmezhető kis sziget lakóinak erkölcsi értékrendszere, közösségközpontúsága, emberi tartása és az igazságos harcba vetett hite valóban sok tanulsággal szolgálhatna a mai ifjú nem