Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - KRITIKA - Fónod Zoltán: Egri Viktor novellái
ségü valóságirodalom szószólója lesz. Egri Viktor számára a tízéves kényszerű hallgatás és az újabb világégés megpróbáltatása jelenti az igazi rádöbbenést a követendő útra. A két világháború közötti haladó, polgári író tűzkeresztségét jelentették ezek az évek, s ettől kezdve egyértelműen a szocialista irodalom művelésének, szervezésének kötelezte el magát. Egyike azon keveseknek, akik az elnémítottság évei után, 1948 februárját, a munkáshatalom győzelmét követően lelket leheltek a csehszlovákiai magyar irodalomba, s elindították annak új korszakát. Fábry Zoltán neve mellett — itthon és külföldön — mintegy két évtizeden át elsősorban Egri Viktor neve fémjelezte irodalmunkat, irodalmi törekvéseinket. Ahogy a két világháború közötti irodalomban az első világháborús élmény határozta meg Egri munkásságát (Illyés Gyula írta róla 1928-ban a Nyugatban: A front borzalmairól és a hinterland senyvedő életéről kevesen írtak megrázóbb erővel és nagyobb őszinteséggel...), úgy a felszabadulást követő években a második világháború szörnyűségeit, a megaláztatást, a bujkálást, a szenvedést, illetve az újjászületés örömét senki sem ábrázolta irodalmunkban nálánál nagyobb hitelességgel és őszinteséggel. Novelláival kapcsolatban fel lehet ugyan róni, hogy a szocialista változások ábrázolásában nem csillogtatta meg korábbi erényeit, vagy hogy novellisztikája nem egészült ki kellő számú mai tárgyú, erőteljes írással, aligha lehet azonban kétségbe vonni, hogy íróként — gondolva itt regény- és drámaírói tevékenységére — a maiság tényét, a korszerű téma igényét kevés író munkásságában lehet úgy tetten érni, mint éppen az övében. Művei egy részében (drámák, rádiójátékok stb.) sokszor éppen a naprakészség okozza a művészi buktatókat. Megjelent novellás kötetei, a Pierre találkozása (1925), az Ártatlanok igazsága (1954), a Keserű égbolt (1960), az Emberközelben (1967), valamint az Eszter, Bella és a többiek (1971) egyaránt termékeny íróra vallanak. Még akkor is, ha egy-egy kötet (Ártatlanok igazsága, Keserű égbolt) nemcsak új novellákat tartalmaz, hanem felsorakoztatja a korábbi kötetek legjobbnak ítélt alkotásait is. A két világháború között írt novellái közül elsősorban a Pierre találkozása, illetve az Átkelés a Tagliamentón és a Madeleine című novellák mutatnak kiváló írói erényeket. Lélektani elmélyültségre vall a János, a félkegyelmű című novellája, melyben a háborúban félkegyelművé vált rokkant áldozat tudatvilágát, emlékeinek, képzeletének kiszámíthatatlan torz játékát villantja fel. Az embert lesújtó, megalázó tőkés rend igazi arcát gyarmati témában tárja elénk, a Kamba és az arany, valamint az Aranyemberek címűben. A flaubert-i szenvtelenség és a parnasszista műgondkultusz hatása — ahogy Turczel Lajos írta a Keserű égbolt című kötet megjelenésekor — kétségtelenül jellemző ezekre az írásokra S vitathatatlan az is, hogy eszmei-világnézeti bizonytalansággal magyarázható a két világháború között írt novelláinak csapongó témaválasztása is. Az is igaz viszont, hogy ezekben az években színvonal dolgában Egri Viktor — Darkó Istvánnal és Tamás Mihállyal együtt — a csehszlovákiai magyar novellairodalom élvonalát képviseli. A szociális érzékenység olyan novelláiban nyilvánul meg, mint az Ártatlanok igazsága, az Ábel vagy A lámpa. Bármennyire megrázó és leleplező azonban a bitófa árnyékában Ádám bíró felismerése, hogy „gyenge és hazug a mi igazságunk”, ezekben a novellákban van valami elnéző, csupán felmutatni akaró, a lázadás, a lázítás minden szándéka nélkül. Méghozzá olyan korban — a novella 1937-ben íródott —, amikor elburjánzottak az ordas eszmék, s a veszély, az ember kiszolgáltatottsága a hitlerizmus térhódítása és gátlástalansága miatt riasztóvá vált. Az elesettek, a kisvárosi pályaudvarokon ácsorgó Ábelek elhulló életében, s a börtönből szabaduló Péterek „ölelésre tárt karjában” talán a mindenség reszket, az író azonban ezekben a novellákban is adós marad a válasszal: Ki felel értük? A szónoki kérdésekkel vagy a „senki sem felel” megállapítás bizonytalanságával ugyanis nem harcra szólít, hanem a kiszolgáltatottság érzését erősíti. Ilyen és ehhez hasonló írások sajnálatosan nem válhattak ekkor még vádirattá, mert a felismerés, a valóság kínja, keserve nem járt együtt a helyes társadalomismerettel, írói állásfoglalással, ítélettel, eszmei tisztánlátással, még a kritikai realizmus igényei szerint sem. Egri Viktor novelláinak legerőteljesebb darabjai azok, melyek az üldözés és üldöztetés éveit s szenvedéseit ábrázolják, a felszabadulás emberi örömét, s az új élet erőtől ■ duzzadó hitét hirdetik. Formai újításokra nem törekszik, novellái azonban tartalmukban,
