Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Mészáros László: Egy költészet metamorfózisa (tanulmány)

A vallomások és a művek közti diszkrepancia nézetem szerint azt jelzi, hogy a költő nem mindig a legszerencsésebben oldotta meg válságproblémáit. Az a megállapítás, hogy minden író egyetlen könyvet ír egész életében, csak szimbolikus jelentés® közhely. Mindenki önmagát írja, a saját életművét építi, ez teljesen logikus. Ez azonban a gyakorlatban egyrészt az egyetlen kötettől a száz vagy több kötetig terjedhet, másrészt az egyik író egyetlen kötetben is multitematikus tud lenni, míg a másik több tucat könyvben is csak ugyanazt adja. S itt van még a műfaj és a zsáner kérdése is. így már érthető Cselényi dilemmája: a világot, az életet, a kort akarja — egyetlen versben. Elméletileg ez nem lehetetlen, de gyakorlatilag talán csak Daniénak sikerült. A logikus megoldás Goethe hozzáállása: tudomány és művészet egyaránt, minden műfaj, ■szinte minden zsáner. És Goethének még a közéletre is maradt ereje és ideje.

Cselényi másik alapvető problémája az, hogy csupán éli és érzi válságait, de sokáig keresi, vagy meg sem találja a kiutakat belőlük. Pedig a válság tudatosítását tulajdonképpen az új irány felismerésének kell kísérnie. Nem véletlenül idézi maga is a gomb és a kabát történetét: „Megvolt a gomb, de hol a kabát? A kabátot meg kellett varrni”. A gomb-kabát gondolati párhuzam azonban az alkotó számára elfogadhatatlan. A gombkabát csak a rész-egész mechanikus — tehát még csak nem is genetikus — összefüggé- ■sét jelképezi, hiszen a valóságban sohasem lesz egy gombból kabát. A szabómester analógiájánál maradva: az alkotó számára a logikus lehetőségeket az alak, anyag, minta összetevők variálása jelenti, amelyekben az adott összetevőkhöz kell idomítani a hiányzókat. Ugyanakkor az alak nemcsak mértékmintája, de viselője, felhasználója is a kész kabátnak. Mivel Cselényi a gombhoz varrta meg a kabátot — meglévő anyagából, kölcsönkért szabásminta szerint —, nem csodálkozhat azon, hogy kevesen hajlandók viselni a nem mérték után készült kreációt, mely azért szakmai körökben, kiállításokon kétségtelenül figyelmet keltett.

Cselényi talán leglényegesebb gondolkodói hiányossága, logikai tévedése az absztrakció funkciójának és jelentőségének a figyelmen kívül hagyásában rejlik, s nem egy válságának az oka ugyanide vezethető vissza. A probléma elméleti lényege az, hogy az élet, a történelem, a világ csak magasabb absztrakciós szinten foghtó be és érthető meg. A Föld gömbölyűségét és forgását érzékszerveink közvetlenül nem érzékelik, képzeteink közvetlenül nem tükrözik. A Földnek a fejünkben is gömbölyűnek kell lennie. Ugyanígy a korábbi műveinkbe foglalt felismeréseinket, tapasztalatainkat nem az akkori anyagok (művek) formájában építjük bele újabb alkotásainkba, hanem a tapasztalatokat leszűrve, absztrahálva, magasabb minőségi szintre általánosítva.

Cselényi absztraháló tanácstalanságát, bizonytalanságát nemcsak korábbi műveinek direkt felhasználása jelzi, hanem a montázstechnika is. A gondolkodó költő számára a költészeten belüli maximális általánosítás szférája és lehetősége az úgynevezett gondolati líra. A műfajon belül nincs tovább, nincs magasabb régió. Amint a költő, mint gondolkodó ember (egyéniség) tovább akar lépni magasabb absztrakciós szintre, törvényszerűen műfajt kell váltania. Nem véletlen, hogy például Bábi, Tőzsér és Tóth László — tehát gondolati líránk tipikus képviselői — mindhárman művelték és művelik az irodalomkritika és az esszé műfaját is. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy Csontos Vilmos csak önéletrajzot írt a verseken kívül, hogy Gál Sándor szinte mindent ír, csak kritikát nem, hogy Csanda sohasem jelentkezett mással, csak kritikával és irodalom- történeti tanulmányokkal, és így tovább. A pszichikai mechanizmusok determinációja könyörtelen. Cselényi téved, amikor az esszészerű gondolati anyagot egy nem adekvát formába próbálja beszorítani. Montázsai ezért határterületen lebegő, felemás alkotásokká válnak, melyekben a forma visszahúzza a magasabbra lendülő tartalmat, szellemet. Ha meglátásait, megérzéseit, párhuzamait jól felépített és élvezetes nyelven megírt esszékké formálná, akkor nem a formával kísérletező avantgard költőként állna elénk, hanem kritikus és invenciözus gondolkodóként. A különbség azért lényeges, mert csak így indulhatna el a tudomány magasabb szintjei felé.

Cselényi gondolkodói válságának a lényege tehát nézetem szerint az, hogy mindmáig nem tudta eldönteni: publicista, költő, vagy tudós akar-e lenni tulajdonképpen. Válságai, egyensúlyzavarai tehát orientációs jellegűek és az alapvető döntés után könnyebben rendezhetők a mit, miről, hogyan és miért problémái is. A radikális döntést azonban negyven körül már nem lehet sokáig halogatni. És ez nemcsak Cselényi László problémája irodalmunkban. Nemzetiségi irodalmunk és kultúránk nem egy problémája abból