Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Rákos Péter: Gertrudis ártatlansága (vitairat)

tussal vértanúságot vállaljon. Hogy tehát Melinda megkísérelte társadalmi formák közt elutasítani a nem kívánt széptevőt, az javára szól. A szavak, amelyek a mű egyetlen szavatolható valóságát képviselik, egyértelműek. „Alorcád, undok ember”, „szerelmem által csak Bánk lehet boldog”, „megvetlek”, „csalódtam benned”, „távozz”. S vajon •valóban „sokat levon”-e „rendíthetetlensége érdemeiből”,11 hogy Bánkot szerette (mint Börcsök Mária — e tekintetben különbözve Csányi Lászlótól — tudni véli], míg Ottó ellenszenves volt neki? Ismét a kategorikus imperativus: hát nem elég a valóságos •érzelmi fedezet, muszáj a hűséges feleségnek a csábítót szeretnie, hogy állhatatosságából érdemet kovácsolhasson? Mert egyébiránt Melinda valóban diplomatikusan viselkedik. A mulatópalota vendégszobája, ahol Ottóval folytatott párbeszéde lezajlik, nem íiolmi chambre séparée: ott szunyókál Mikhál, ott háborog Petur, ott intrikál Biberach. S az ominózus együttlét hármasban indul, Melinda ott is a királyné parancsnak beillő meghívására jelenik meg; altatóval, hevítővel nem számolt. Elszámította magát, ráfizetett. De mindez majdnem lényegtelen. Megtehetjük, hogy általános és korok felett •érvényes lélektani és fiziológiai indítékokat képzelünk a szöveg mögé, aminthogy szépirodalmi műveket mindig is használtak arra, hogy általános tételeket illusztráljanak •velük, de a tragédia szempontjából csak az a fontos, amit Katona belé Is tett. Melinda •elbukik, s többet nem kell tudnunk róla.

Voltaképpen tehát nem vitázom Börcsök Máriával (kinek három évvel ezelőtti írásához ■csak egy újabb írástól ösztökélten van okom s merszem viszatérni], hiszen ő mindjárt elöljáróban világosan és korrektül jelezte esszéje műfaját: szerep-álom. Nem vitázom, csupán csökönyösen ragaszkodom a Katona által megalkotott mű mű-realitásához: ■a szerepálommal szemben a szövegvalósághoz.

Látszólag Csányi László is: nem álommal kínál, hanem épp ellenkezőleg. Mindjárt ■első mondatával arról biztosít, hogy „a tények közismertek”. Itt hökkentem meg először. .Eredendően szkeptikus alkatú lévén, s kivált, hogy ilyen régmúlt eseményekről van :szó, csöndesen megkérdőjeleztem magamban, vajon valóban közismertek, s valóban tények-e? A részleteket, mint Csányi László is megállapítja, nem ismerjük, a krónikák ■egyet-mást hozzátettek, átformáltak. A tények a múlt századi drámaíró számára kevésbé tények, mint az ő műve számunkra: a történelem kevesebbre kötelezte Katona Józsefet, mint az ő Bánk bánja Börcsök Máriát, Csányi Lászlót és e sorok íróját. Tudom »én jól, hogy minden értelmezés részben belemagyarázás, de végső soron a legelemibb .tény mégiscsak: a szöveg.

Pedig mi mindent tudnak vagy vélnek tudni a szövegtől függetlenül a kritikusok! Börcsök Mária például Ottót — érezhető Ady-reminiszcenciával — afféle asszonyos, kósza, könnyes trubadúrnak stilizáltan állítja szembe a vadbajszú, lármás, mokány nagyurakkal.12 Csányi László a nála is főszerephez jutó Melinda jellemzését nemcsak

— és nem is elsősorban — a műre, hanem attól teljesen független „antropológiai állandókra”, biológiai, fiziológiai feltevésekre alapozza. Az ő Melindája inkább kacér ■vagy élveteg, mint ostoba: „könnyű táncba vinni”, s ez — más aspektusból — ismét csak Gertrudis ártatlanságát bizonyítja.13 Csányi hivatkozik is a „fejcsóváló” Aranyra, ■aki tudvalevőleg a maga rigorózus és epikai hitelt igénylő módján még azt js kiszámította, hogy a huszonkét évvel fiatalabb Melindát aligha a szerelem Vitte Bánk karjai közé: inkább a hála és a nagyrabecsülés. (Egy oldalvágás a kegyelet felé: körülbelül ekkora volt a korkülönbség Vörösmarty és Csajághy Laura között.) De így vagy úgy: nem a történeti hitel esik-e itt áldozatul a feltételezett epikainak? Vajon ilyen motívumok alapján választották, választhatták-e ;meg a tizenharmadik századi serdülő nemes kisasszonykák férjüket? S vajon a magát világéletében józanul mérséklő és fegyelmező Arany a legalkalmasabb fórum-e annak latolgatására, mit érzett Melinda? Arany még csak utal a heves déli vérre, Csányi László már kiereszti a gyeplőt: ő a szegény Melindának egyetlen esélyt sem juttat, hogy becsülettel helyt álljon. Amikor Ottó szerelmet vall, Melinda csak a lánykérés ünnepélyes jelenetét említi, ami a „félig még gyereklányra inkább teatrális külsőségeivel hatott”14 (még csak nem is „hathatott”? ennyire közismertek a „tények”?). Csányi tehát hisz Aranynak; egyáltalán, az idézett két cikk szerzői mindenkinek inkább hisznek, mint Katonának. Hogy Ottó vallomása az egyik legszebb vallomás a magyar irodalomban, azt viszont én nem hiszem el Csányi Lászlónak,15 de ez persze felfogás dolga. Kárpótlásul elhiszem, hogy „Ottó szerelme, a pillanat hevében feltétlenül őszinte” (a pillanat hevében csaknem minden