Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Rákos Péter: Gertrudis ártatlansága (vitairat)

szerelem őszinte), azt viszont, hogy „ehhez a nőhöz még ez a himpellér is hűséges; tudna maradni”16, semmiképpen sem építeném erre a vallomásra. Egyrészt azért, mert „ez a nő” éppen csak abban különbözik más nőktől, hogy Ottó a pillanat hevében, szép szavakkal vall neki szerelmet (azaz: kivételességének egyetlen bizonyítéka éppen az, amit bizonyítani kellene), másrészt pedig tény, hogy nem sokkal utóbb egy másik pillanat hevében felbérelt martalócokkal gyilkoltatja meg, s ez akkor is kétségessé teszi a kritikus érvelését, ha egyébiránt számításba vesszük, hogy a pzerelem — mint hírlik — a legszélsőségesebb végletek között hánykolódik. Azután meg mit kezdjünk azzal az okoskodással, hogy „Melinda védekezése ünnepélyes, de éppen ezzel válik gyanússá”17? Restellkedve kell leírnunk, mert nyilván bennünk a hiba, hogy nem érezzük ki a szövegből az Ottó-jelenet „forró lüktetését”, .nem érezzük a herceg szóáradatát „sistergőnek”, bókjait „perzselőknek”, az udvar „ködszerűen sűrű erotikus légkörét” sem sűrűbbnek és erotikusabbnak, mint amilyet (Börcsök Mária pompásan választotta ki ezt az ódon zengzetű szót18) „rab húsunk” természetének ismeretében feltételezhetünk. Nem voltunk jelen, amikor Melinda „valószínűleg” nem hallott Bánktól perzselő szavakat, a „benne bujkáló testetlen vágy”-ra is legfeljebb csak annyi a megjegyzésünk: melyikünk vethetné rá az első követ? A bájitalok és afrodiziákumok terén szánalmasan tájékozatlanok vagyunk, ámbár a jelek szerint Melinda sem rendelkezett több tapasztalattal: ha tehát abbeli kijelentése, hogy „nem volt italtok méreg”, egyértelmű azzal, hogy nem veszítette el eszméletét, akkor elismeréssel kell nyugtáznunk Csányi László észrevételét, miszerint a vetkőztetés óhatatlanul szükséges műveletében Melinda alighanem a kezére járt Ottónak (s itt a cikkíró még a cselekménykorabeli nehézkes viseletet is tekintetbe veszi)19, S különösen ha Ottó verbális ostroma, némi hevítőporokkal is felfokozva, csakugyan előidézett valamelyes „alhasi vérbőséget”20 a pipogya herceg dolgának megkönnyítésére. De végképpen elnémulok, amikor azt olvasom, hogy Melinda nem a szerelmet utasítja vissza (amire a szövegben „halvány utalás sincs”21 — s hát a többire van?), s Ottóra „az elmaradt öröm”, „érzékszervei kielégítetlensége” miatt neheztel22 (Nem inkább „érzékei”?). Ez már szinte úgy hangzik, mint egy semmiből teremtett Kingsley-report.

Félreértés ne essék. Ha a polémikus alapállás kísértésbe hoz is, hogy megjegyzéseimet ironikusan kihegyezzem, nem becsülöm le a nevezett kritikusok éleselméjűségét. Elvégre már Marx előtt is volt osztályharc, Freud előtt is libidó, tehát ösztönös marxisták és freudisták is lehettek, sőt voltak, s bővében vagyunk az olyan irodalmi műveknek, amelyekben meg is nyilatkoztak. Elfogadom a fentebb taglalt két esszét ötletes, sok mindenre kitekintő írásnak, de nem fogadom el a „Bánk bán” értelmezésének. Teljes határozottsággal merem állítani, hogy Katonának nem volt szándékában Gertru- dist ártatlan áldozatnak feltüntetni, sem pedig Melindát lekicsinyelni vagy vádolni. Ehhez a szövegben semmi kézzelfogható támpontot nem találtam. Mint értelmezést történetietlennek és irodalmiatlannak érzem mindkét kísérletet. Ilyen általános feltételezések alapján nem állíthatjuk egy dráma hősnőjéről, akit egy író fukar és bizonytalan feljegyzések alapján szuverén jogon megalkotott, mindazt, amit itt olvastam róla. Ezen az alapon a világirodalom összes nagy hősnőit (s nemcsak a drámaiakat): Oféliát és Júliát, Gretchent és Manont, Dulcineát és a kövér Margót, Solvejgot és Carment, Psychét és Nellit, Scarlett O’Harát és Kesey Főnénijét, .Tatjánát és Anna Karenyinát egyetlenegy differenciálatlan sejthalmaznak tekinthetnénk, kikből hiábavaló időpazarlás, volt egyéneket gyúrni: van ő nélkülük is elég magunkhoz való önkiszolgáló fantáziánk. Nem minden megindultság nélkül olvastam Börcsök Mária cikkének utolsó mondatát: „Nem lehetséges, hogy aki utolsó leheletével is ártatlanságát bizonyítja, az nem lakoló bűnös, hanem áldozat?”23 (Melindától itt ismét Gertrudishoz térünk vissza, de a kulcsszó a „lehetséges”.) Bizony, nem lehetséges: ebben a drámában nem. De felülemelkedve az „itt és most”-on, nemcsak lehetséges, hanem bizonyos is. Hiszen minden bűnös egyben áldozat is: aki rossz, aki igazságtalan, az maga is egy eredendő igazságtalanság áldozata. Filozófiának gyönyörű: helyeslem, vállalom. De ebből a posztóból nem lehet drámát szabni. Szaporán bólogatva olvastam ugyancsak Börcsök Máriánál24: „Elképzelhető lenne egy olyan dráma, amelyben az asszonynak rokonszenves Ottó, és bár nem szerelmes belé, megrendíti az a mérhetetlen szenvedély, amit a fiúból kiváltott, és odaadja magát neki. El lehetne képzelni azt is, hogy Melinda Bánkot tiszteli,, szereti is meleg családi szeretettel, de a herceg most a valódi szerelmet hozta el neki,